Erős Vár, 1977 (47. évfolyam, 1-6. szám)
1977-04-01 / 2. szám
6. oldal ERŐS VÁR a földek között, a fák között és ismerték jól emberek s erdők. Aki segítette az Óriást, mind úgy érezte, hogy istentiszteletet cselekszik. Utai közben felnőttekkel nem állott szóba, de gyermekekkel igen. Főként az apróbbacskákat szerette. A faluvégieket, a szegény zsellérek és béresek gyermekeit. Nagy zsebeiből előkotorászott egyegy darab kenyeret, kalácsot, s az apró, maszatos kezekbe nyomta. És a csöpp apróságok, kis iskolások nem féltek tőle. Sem irdatlan, rettenetes alakjától, sem hófehér, hosszú, bozontos szakállától, vállára omló hajától, mely úgy lengett, mint valami kibontott zászló. Áhítattal kísérték ki a falu végéig, ott megálltak vele együtt a keresztnél, levették apró süvegjeiket és hallgatták az énekes koldus prédikációját. Igen rövid és mindig egyazon prédikáció volt az. — Látjátok a megfeszített jézust? ■— kérdezte a gyerekektől. — Igen — susogtak a megilletődött kis keresztyének. — Látjátok, persze, hogy látjátok, pedig nincs itt, a kereszten, mert meghalt, de feltámadott. — Feltámadott. — Ezt el ne feledjétek, ha felcsöpörödtök, mert ebben az egyetlen szóban van a ti életetek. És az enyém is. — Feltámadott! . . . Ez a boldogan kiejtett, sokszor elmondott szó volt a prédikáció ámenja is, aztán énekelni kezdett. S a gyerekek teli tüdővel, harsányan, de mégis vékony, cinege gyerekhangon együtt mondták vele az éneket: “Ne szállj perbe énve lem, Ó, én édes Istenem ...” * * * SOK-SOK évvel ezelőtt szokatlanul kemény tél volt. Hó hullott és mennyi! A kicsiny völgyet, amelyikben a forrás mellett az öreg éneklő koldus viskója állott, színig megtöltötte. Nagysoká olvadt el csak, tavaszszal. Az erdő újra élni kezdett, fekete és sárga rigók szálltak a völgy felé, hogy meghallgassák öreg barátjuk énekét, de a kis házikóból olyan csönd áradt feléjük, mint a temetőből. S az is volt már. Egyetlen sírt őrzött ugyan csupán, az utolsó énekes koldusét, akinek egyszerű fejfáján díszes, cikornyás betűkkel ez a felírás ékeskedett: Itt nyugszik erdőnk gyermeke, ki volt az Isten embere, régen pörölt, később dicsért s most perlőjéhez visszatért. A jegyző úr szerkesztette ezt a szép sírfeliratot s íratta a koldus fejfájára, mert ő találta meg a lehunyt szemű óriást, húsvét másnapján, amikor ősrégi szokás szerint kivonult a fiatalsággal az erdők nagyszerű világába — “tavaszköszöntésre” . . . Valami húzta a kies völgy felé, s amikor meglátta a csukottajtajú viskót, rosszat sejtett. Az ifjúság játszott a völgy üde pázsitján s ő egyedül, egyszál egymaga vállát nekifeszítve az ajtónak, behatolt a magányos remete fészkébe. Az utolsó énekes koldus nyitott szemekkel, de mozdulatlanná merevedve várta a jöttét. Az asztalon nyitottan feküdt egy kopott Biblia. A jegyző belenézett. Jézus feltámadásának a történetét olvasta az öreg legutoljára. S még valamit talált a jegyző. Egy iskolafüzetet. A félhomályban nehéz lett volna kibetűzni a tartalmát s kiült vele a házikó előtti korhadt fatönkre. Ott olvasta el az utolsó énekes koldus feljegyzéseit. Mit olvasott, ki tudná megmondani? Annyi azonban bizonyos, hogy a hancúrozó fiatalok látták, hogy két kezébe temeti orcáját és sír keservesen. Három favágó is arra vetődött, azok köszöntöttek a zokogó emberre. — Mi baj van jegyző úr — szólította félénken és aggódó hangon az egyik. A jegyző felnézett. Erőt vett magán, de csak nagysokára szólalt meg. — Emberek, ne kérdezzenek, úgy sem mondhatok semmit. Inkább hozzanak ásókat és temessük el. Ott benn fekszik, még megnézhetik. Mire alkonyodott, koporsóban feküdt az erdők halottja, pap is jött és véle a falu népe. Aztán eltemették. — Tisztelendő úr — ment az érkező szolga felé a titkokat őrző öreg jegyző —, az alapigéje egyetlen szó lehet, ez a halott kívánsága-. “Feltámadott” . . . Az emberek, a kíváncsiskodók kérdések özönével rohanták meg a jó öreget, de az, mintha a kérdéseket meg sem hallotta volna, odament a hevenyészett tűzhöz és beledobta az énekes koldus tele írott füzetét. Talán, ha elmondta volna az embereknek, mi volt a füzetbe írva, azon nyomban meghalt volna a “látó asszonynak”, a vén Örzsének a meséje, de mivel nem tehette ezt, az igazság ismerete híján a vénasszony “látása” szállott tovább, szájról-szájra, hallotta édesapám, aki ismerte még az utolsó énekes koldust, én meg tőle hallottam s íme, most leírtam, olvassa el minden lélek, akiket érdekel az, hogy miként lebeghetnek e világban furcsa élettitkok, amiket csak az Úr tud már egyedül Jakus Imre Húsvéti valóság Vivit! Odaírom én is elém. Valóbb valóság, mint az, hogy élsz te, és hogy élek én. Mi elmegyünk. Mikor? Ma még titok. Mi porladunk már, de Ő élni fog. Vivit! Leírom, s ujjong a dalom ezen a húsvéti diadalon. Valóbb valóság, minthogy állnak, vannak trónok, országok, népek, birodalmak. Azok elmúlnak. Mikor? Ma még titok. Semmibe hullnak, de ő élni fog. Vivit! öröme zendülve betölt. Valóbb valóság, mint hogy kisüt a nap és forog a föld. A nap kialszik, mint olajafogytán a pislogó mécs, és a föld lobogva bomlik, ha üt az óra, atomokra. Mikor? Ma még titok. Nap és föld nem lesz, de Ő élni fog. Valóbb e hír, mint hogy virágok nyílnak, csillagok állnak és emberek élnek. Vivit! Mint szárnyas szent csodamagot odavetem a friss tavaszi szélnek, hogy messzehordja, szárnyaljon vele, csüggedt szívekbe ejtegesse le, és legyen az egész világ tele a boldog hírrel: Vivit! Jézus él! Vidd szét a szent magot tavaszi szél! Hamar kikéi. Virága illatosabb, mint a rózsák. Az illatától halott feléled, csüggedő remél. Ó, mindennél bizonyosabb valóság! üdvösségem, örömöm, életem! Vivit! Vivit! Csodahíredet ujjongva vetem. T. E.
