Erős Vár, 1972 (42. évfolyam, 1-10. szám)
1972-12-01 / 10. szám
2. oldal ERŐS VÁR AZ ÖVÉI NEM FOGADTÁK BE ÖT Amikor már mindenki elment és csak Isten maradt ott a zsályaillatú félhomályban — megkezdődött az egyházfi külön szertartása —, amely odaadó és egyszerű volt, mint a nyugovóra térő uralkodók vén szolgáié, akik urukkal maradnak az udvarnagy és a hódolók távozása után is. A gyertyák és az oltárkép között arany háromszögben az “Úr szeme" ragyogott kéken, mint a messzi hegyek — Ű meghatottan, félve megtörölte — és a kendő makulátlanul fehér maradt utána. Aztán felnyúlt a gyertyalángokért — amelyek engedelmesen kihunytak ujjai közt — sértetlenül visszahúzott kezében jelképessé vált a tűz — mint a keresztelőmedence vize a papéban. Végül megemelte a fekete bőrbe kötött súlyos Szentírást, mely most is — mint negyven esztendeje mindég — az Énekek Éneke második fejezeténél nyílt ki az 589. oldalon, és ő ki tudja hányadszor elolvasta a tizenötödik verset: “Fogjátok meg nekünk a rókákat, a rókafiakat, akik a szőlőket pusztítják, mert a mi szőlőink virágban vannak." Itt tartott, amikor az oszlopok mögötti félhomályban visszhangosan kongani keztek a padok — egy kinyújtott láb túlért a padkán és a megrúgott fa bongásától keringeni kezdtek a csillár üvegdíszei. Az. egyházfi összerezzent és kelletlenül lassítani kezdte a még hátralevő néhány teendő ütemét — abban reménykedve, hogy a láthatatlan jelenlevő majd csak magára hagyja. Megtörölte a szószéket díszítő evangélistákat, beljebb nyomta a kijáró szöget, amely a János mellett gunnyasztó sast tartotta — majd végső unalmában célbavette a templomkulccsal az egyik falikart. Az illetlen mozdulat felett, érzett szégyenkezés tettre sarkallta, határozottan végigsietett a futószőnyegen, és bár még most sem látott senkit — odaszólt az illatos félhomálynak: zárunk. — A parkok, szórakozóhelyek és az árúházak egész éjjel nyitva vannak, épp ezt zárjátok be sötétedés előtt? Az egyházfi végre meglátta a késői látogatót — minden átmenet nélkül vált ki a homályból, kicsiny zsák volt mellette a padban, és az egyházfi csodálkozott, hogy bár percek óta nézett abba az irányba, csak most vette észre. — Ilyenkor már senki sem jön, az istentiszteletnek vége, korán esteledik. — Vannak, akik épp ebben az órában válnak magánosokká. Ágyukban idegen hever mikor ajtót nyitnak — nem jött el, akit virággal, uzsonnával vártak — vagy sírva fakadnak a moziban, mert eszükbe jutott valami, amitől félnek. Ide futnak, hogy nedves arcukat az öklükre hajtsák a félhomályban — de az ajtót bezárták. Pedig ha a foguk fájna, ilyenkor is kihúznák — vehetnének vörös bort, ruhakefét, vagy légypapírt, pedig már késő van. Az egyházfi nem felelt — ismerősnek tűntek ezek a szavak, a törékeny, vörös szakállas férfiről is érezte, hogy látta már valahol. Olyan volt mindez, mint életünk azon ritka percei, amelyekről tudjuk, hogy már átéltük őket egyszer és csak később jövünk rá, hogy évekkel ezelőtt álmodtunk ilyesmiről, de mindeddig nem gondoltunk rá. — Hová mégy, ha mégis bezárom majd a kaput? Az egyházfi tisztességtudó ember volt és elcsodálkozott, hogy most mégis tegezi ezt az annyira ismerős idegent. — Kint az utcán vergődő ragyogással felgyúltak az ostorlámpák — az idegen a kórus bolthajtásait nézte, ahol a kívülről ömlő fényben látni lehetett a faliképet — az Úr követőjét, aki a helybeli szeszfőzde gyümölcsátvevőjére hasonlított és a Másikat, Akit nem világítottak meg a kinti lámpák. Az egyházfi döbbenten hátralépett. A kép alatti feliratra gondolt, mely nem látszott innen: "A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak fészkük, de az Ember Fiának nincs fejét hová lehajtania.” Csak egy pillanatig tartott a csalóka igézet — az egyházfi kihúzta magát és a jóhiszeműségükben rászedett férfiak megtalált méltóságával így szólt: — Sajnálom uram, de kénytelen vagyok bezárni templomunkat. Az idegen még mindig a képet nézte, tekintete a ligeti padokon felrázott otthontalanok szemére emlékeztetett és az egyházfi most már teljesen visszanyerte a tisztségviselők, családapák, volt frontkatonák, becsült polgárok józan biztonságát. Megfordult és elindult a kulcsért, amelyet a sekrestyében felejtett, útközben még sikerült egy megszívlelendő megállapítást is kitalálnia, ha netalán visszajövet is ott találná azt az embert: “A templom nem váróterem, kérem.” De nem volt szükség erre — az idegen már nem volt ott, a résnyire nyitott ajtón át még látta, amint lehajtott fejjel, kis zsákját hóna alá szorítva befordult a tér sarkán, ahol az országút vezet, messze a vándorokat váró téli éjszakába. Turchányi Sándor ÁDVENTI IMÁDSÁG Segíts, szerető Úristenünk! Jöjjön el hamar szent jöveteled boldog napja, hogy megmeneküljünk a hamis gonosz világtól, az ördög birodalmából, és megszabaduljunk a nagy külső és belső gyötrelmektől. Fojtsd meg ó-emberünket, hogy végre már új testünk legyen, amely nincs úgy telve bűnökkel, és nem olyan hajlamos minden gonoszra, mint a mostani, hanem minden testi-lelki bajtól megváltottan hasonlóvá legyen a Te megdicsőült testedhez, szerető Jézus Krisztus Urunk, hogy végre eljussunk dicsőséges megváltásunkhoz. Ámen. Luther Márton
