Erős Vár, 1972 (42. évfolyam, 1-10. szám)
1972-06-01 / 6. szám
6. oldal ERŐS VÁR Meditáció „Boldogok a békességre igyekezők, mert őket Isten fiainak hívják!“ Máté 5,9. * * * Isten gyermeke csak akkor lehetek, ha békességben élek az emberekkel. Békességük csak azoknak lehet, akik Isten fiai. Jézus Krisztus boldogság-ígérete arra tanít: a szeretet, a békességre igyekezés által sohasem fogsz vétkezni. Az a bűn, ha nem szeretsz. Ha nem eléggé szeretsz, ha rosszul szeretsz. Szeretni minden embert lehet, minthogy a szeretet nem „érzelem", hanem elsősorban „akarat“. Akarnod kell a többiek javát, minden ember javát, éspedig teljes erődből. Ez a békességre igyekezés útja! — AKARNOD KELL! „Látni sem akarom ezt az alakot!“ — ellenszenved az ösztönből fakad. Nézz szembe vele, ne próbáld letagadni érzelmeid reakcióját — fogadd el őszintén mint próbatételt. De keresd a másikban azt, ami benne szeretetreméltó... (megtalálod, ha őszintén kerested) és azután próbáld meg minden erőddel a javát akarni. „Nagyon vonzódom ehhez az emberhez.“ (Nem rossz, így könnyebb őt szeretned.) De ne maradj meg a vonzalomnál, juss el oda, ahol az értelem ellenőriz s az akarat dönt. Amíg nem döntöttél tudatosan a másik javára, fennáll a veszély, hogy csak önző kedvtelést keresel benne, ahelyett, hogy odaadnád magadat neki. Ha barátodat gyakran felkeresed, mert jól érzed magad nála, ne mondd azt, hogy szereted, — hiszen a magad javát keresed. Ha megharagszol rá, ne mondd: „Már nem szeretem!“ — mert ezzel csak azt bizonyítod, hogy soha nem szeretted igazán. De ha tovább szereted azt, aki megbántott, akiben csalódtál, aki fájdalmat okozott neked, akkor igazán szeretsz, mert az illetőt magát szereted és nem a képet, melyet róla alkottál, vagy a hasznot, amelyet tőle reméltél. Aki szereti a másikat, aki békességre igyekező, az kezdettől fogva elfogadja olyannak, amilyen most, amilyen volt és hasonlóképpen fenntartás nélkül azt is, amilyen lesz. A szeretet mindig életet ad, az önzés mindig halálba visz. Kottái Rezső Csodálatos kegyelem — Túróczy Zoltán igehirdetéseiből — 6. ISTEN KEGYELME BŐVELKEDŐ KEGYELEM Isten kegyelméről azt is kell tudnunk, hogy az ismétlődő és bővelkedő kegyelem. Az ember is meg tudja bocsátani az ellene elkövetett bűnt, de ez a bűnbocsánat szűkmarkú. Minél többször ismétlődik, annál gyengébb az indítás a bűnbocsánatra. Péter is egyszer odalép az Úr elé és felteszi a kérdést: Uram, hányszor kell megbocsátani felebarátomnak, ha vétkezett ellenem, még hétszer is? Nem tudjuk, mi volt a konkrét oka Péter eme kérdésének, de az ellene vétő egyén Péter bűnbocsánatát — úgy látszik — nem arra használta fel, hogy ezután kevesebb megbocsátani valója legyen Péternek, hanem még szemtelenebből járt a bűn Isten szeret Ember higyj ÉS ÖRÖK ÉLETET ad! ÉS ÜDVÖZÖLSZ.! (Folytatás az 5. oldalról) halnia. A Gyermekért bánkódott, akit megszeretett, s aki édesen szendergett anyja ölében. Mit tettem, mit tettem? — sóhajtotta egyre. Két életemben láttam nyílni és csukódni századok szemét, bölccsé érhettem volna a futó időben, s gonosz vagyok. Istenem, Istenem, aki lakozol fűben, fában és mindenekben, könyörülj meg e szegény gyermeken. A kisded felnyitotta szemét és gőgicsélni kezdett. József és Mária az erdőt járta ekkor, rozsét gyűjtögetve a tűzrakáshoz, s a gyermek egyedül maradt a bölcsővel. Mesélj... mesélj... ki vagy te és miért könyörögsz értem? A bölcső, aki régen megtanulta már a kis pályások beszédét, megértette az emberek számára érthetetlen gügyögést, s egész lelkében megrendült e kérés hallatán. Egyetlen lakója sem kérte meg arra, hogy meséljen... öreg szívét végtelen öröm járta át arra a gondolatra, hogy a megátkozott kis élet nem haragszik rá. Azt biztosan tudta, hiszen olyan szeretettel nézett rá a világszép gyermek, mint soha senki még. így elhatározta, hogy életében először és utoljára megmutatja, szívéi, elmeséli az életét. S így. kezdte: II. A Garizim hegyén nőttem fel öreg fává. Ö, hogy fájt, hogy erdőn kívül fogantattam. Egy kopár csúcson éltem egyedül. Jó kőhajításnyira tőlem nőttek a többi fák, az erdő. Irigyeltem testvéreimet. Viharok jöttén egymásba fogóztak, s ha az orkán zúgatta az erdőt, együtt sírtak egymáshoz simulva. Ha elült a vihar, és kisütött ismét a napsugár, együtt örültek a ragyogó fénynek. Én egyedül hajlongtam mindig a tépő viharok jöttén, s nem volt testvérem, akivel összebújhattam volna a vad erők elől. Te kicsiny vagy még és nem tudhatod, milyen öröm az erdők fájának, ha mókus tanyáz ágaik között vagy színes tollú énekesmadarak raknak fészket sűrű lombjának védett rejtekén. De a mókusok kerülik a magányos fákat. Kétszer ugrándoztak, játszottak azért rajtam is eltévedt mókusok. Ó, milyen boldog is voltam akkor! Öreg voltam már nagyon, mély odvak fúródtak törzsembe, s azt kínáltam fel nekik lakhelyül. Soha mókus nem lakott még védettebb helyen. Meg is nézték, de szemük állandóan csak az erdőre tapadt. S hiába kérleltem őket, elhagytak. Akkor nagyon fájt, de ma már megértem őket. Nem álltak mellettem testvéreim, akikre játékos kedvükben átugorhattak volna. Magányos fa voltam, kívül, mindig kívül az erdőn. A madarak is ágaimra szálltak, de fészket egy sem rakott rajtam. A kis énekesek is a védett erdőket keresték fel inkább. Szerettem volna szeretni, de kit? Mindenki került! — zizegte akkor szomorúan minden levelem. Azután, amikor már nem is reménykedtem, az én időm is eljött egyszer. Fáradt vándor jött felém a hegyek felől. Ruhája kopott, szegényes volt, a botja is gircses-görcsös. Lélegzése ziháló. Kimerültén rogyott le törzsem alá. Hátát hozzámtámasztotta, s már lehunyva égő 'szempilláit, aludt is. Az ég alatt éppen vihart ígérő fekete felhők úsztak, s nemsokára esni kezdett. Árnyékot adó, terebélyes faóriás voltam, s milliónyi levelem, mint megannyi apró esernyő, felfogta az esőcseppeket. Záportól verten
