Erős Vár, 1972 (42. évfolyam, 1-10. szám)
1972-06-01 / 6. szám
ERŐS VÁR 7. oldal útján. De amikor Péter elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor hétszer kellett már a visszaeső bűnössel állástfoglalnia, akkor felvetődik benne a kérdés: hétszer is meg kell bocsátani? Ismerjük Urunk válaszát, hogy nemcsak hétszer, de hetvenhétszer is, vagyis mindig, számolatlanul. A hetvenhét szám nem azt jelenti, hogy hetvennyolcadszor már jogod van haragudni, hanem azt akarja vele mondani, ne számolgasd, számolatlanul bocsáss meg! Isten nem számolja: hányszor kell neked is megbocsátania az ellene elkövetett bűnödet. Az első kegyelme is csodálatosan nagy, mert halált érdemeltünk és életet kaptunk, de az ismétlődő kegyelem egyre nagyobb. Nem tudom, van-e tapasztalatod arról, hogy milyen nagy dolog, mikor Isten megbocsát neked. De ha van, akkor tudod, hogy akármilyen nagy is Isten szava, az első kegyelem, amelyben részesít, minden ismétlődése a kegyelemnek egyre növekedőbb és nagyobbodó kegyelem lesz. Mert minél többször kell az ember ismétlődő bűneire Istennek megbocsátani, annál nehezebb az az Isten számára. És Ő nem azzal felel, hogy nehezebben adja a bocsánatot, hanem Pál apostollal azt üzeni: ",,. ahol megnövekedett a bűn, ott a kegyelem bőségesebben áradt el.” (Római levél 5:20.) A bűn növekedik hatalmával életünk felett, de Isten kegyelme sokkal inkább bővelkedik. A HARMADIK Valamit kérnek tőled. Megtenni nem kötelesség. Mást mond a jog. mást súg az ész. Valami mégis azt kívánja: Nézd. tedd meg, ha teheted! Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet. Messzire mentél. Fáradt vagy. Léptél százat. Valakiért mégegyet kellene. De tested, véred lázad. Majd máskor! — nyugtat meg az ész És a jog józanságra int. De egy szelíd hang azt súgja megint: Tedd meg, ha teheted! Mindig arra a harmadikra hallgass mert az a szeretet. Valakin segíthetnél. Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg. Tán összetörte a szíved. Az ész is azt súgja: Minek? De Krisztus nyomorog benne. És a szelíd hang halkan újra kérlel: Tedd meg, ha teheted! Mindig arra a harmadikra hallgass, mert az a szeretet! Ó, ha a harmadik egyszer első lehetne, és diktálhatna, vonhatna, vihetne! Lehet, elégnél hamar. Valóban esztelenség volna. De a szíved békességről dalolna, s míg elveszítenéd, bizony megtalálnád az életet! Bízd rá magad arra a harmadikra! Mert az a szeretet. Gondolatforgácsok Ha túl nagynak képzeled magad az engeldelmességhez, akkor túl kicsi vagy a parancsoláshoz. Akinek az idő olyan, mint az örökkévalóság és az örökkévalóság olyan, mint az idő, az gondoktól mentes. Az erőnek, kitartásnak, önmegtagadásnak forrása: kapcsolatod az örök valósággal. őrködtem álmai felett! Amikor felébredt, megsimogatott. Egyetlen mozdulat volt csupán, szeretetének ez a gyengéd mozdulata, de egész törzsem beleremegett. Ekkor éreztem, hogy nem éltem hiába. Számtalan napjaim során mégis volt valaki, akinek adhattam, akinek én is szolgálhattam, s aki szeretett. Régen elporladtak a vándor csontjai is azóta, de én még mindig látom, suttogta az emlékezés szépségétől megindulva az öreg bölcső. Adhattam s szolgálhattam, ez volt erdei életem értelme és célja. Mindez még előző életem utolsó napjaiban történt, de még elég jókor ahhoz, hogy a megérzett szeretet meggazdagítson egész életemre. Napok múlva jöttek a favágók. Dőltek testvéreim, az erdő fái, s földre zuhantam én is. Vajon mi lett belőlük? Ágy, gerenda vagy koporsó? Nem tudom. Belőlem bölcső lett. Sok kis életet ringattam már, de még egyik sem kért meg soha arra hogy meséljem el az életemet. Csak te! így csak neked mondtam el, amit soha senkinek. Csak neked, akit jobban szeretek minden kis lakómnál, akiket valaha ringattam. Neked, az utolsó gyermeknek, akit még szerethetek. Ö, kedves, szépséges gyermek! Majd ha felnősz, bocsásd meg a vén bölcsőnek, hogy olyan nagyot vétett elkeseredésében ellened. És most búcsúzom tőled is. Az én időm lejárt. Még érzem drága kis tested melegét, de ha elhagysz, én meghalok. El ne feledd, hogy az élet értelme a szeretet, a simogató mozdulat, ha ritka is, mint a fehér holló. Engem is csak egyszer simogatott meg egy vándor, aki koldus volt talán, de én a kezét királyi kéznek láttam, s az is volt bizonyosan. Ez volt a faragott bölcső utolsó szava. Aprócska, párnás kis ujjakat érzett öreg fájára tapadni, s e simogató szerető mozdulat könnyekre is fakasztotta. Megköszönni már nem tudta a megérzett nagy szeretetet, mert az erdőből visszatért Mária, ölébe vette gyermekét. Éjszakára egy jószívű egyiptomi család hívta meg szállásra a menekülőket, s csak a két kipányvázott szamár maradt künn, az erdei tisztáson ropogtatva a kövér füvet, amit a fák alja kínálgatott nekik étekül, és az öreg bölcső az odvas fűzfa alatt, ahova Mária állította. Csend borult az erdőre, minden zajt elnyelő roppant csend, s elérkezett az éjféli óra is, s bár a bölcső most nem idézte meg, mégis megjelent a rontás szelleme. Az öreg fűz korhadt törzséből villogott elő, kékessárga lángjai magasba csaptak, s lobogtak félelmetesen... S sziszegve szólalt meg a hétnyelvű láng. — Becsaptál vén életringató! Ütött utolsó órád! Ezen a gyermeken nem fog az átkom. Hiszen ez maga a Szeretet... Pedig... ha az ember szülöttje volna... De te készülj a halálra. Válaszra sem várt a bosszúálló Lidérc, lángjait először megnyújtotta, mintha az eget akarná ostromolni, aztán a hirtelen támadt fergeteges szélben aláhajolt, le egészen a földig, s felgyújtotta a félelemtől megnémult bölcsőt. Recsegve-ropogva égett a kiszáradt fa, de lelke a tűzhalálban is a Gyermek szeretetéről énekelt. Másnap, amikor Mária és József keresték a bölcsőt, csak a hamuját találták meg a kiégett gyepen, s a bölcső halála feletti bánattól szomorúan indultak útnak a két felnyergelt szamár hátán Egyiptom belseje felé. Jakus Imre
