Erős Vár, 1971 (41. évfolyam, 1-9. szám)
1971-04-01 / 3. szám
ERŐS VAR 5. oldal — Ha szívvel is érzik, hogy ma leckét ne kérdezzek, akkor tovább megyünk. — Éljen a tanár úr! — hangzott a válasz ildomosán. — A költészetről beszéltünk legutóbb — mondotta Arany János. — Van költészetünk, mely megállja a helyét Európa bármely népének költészete mellett. Nemcsak az, amit költőink írtak, hanem amit maga a nép költött, az a kevéssé ismert. 8 a ritmus, mely népdalainkban érezhető: az igazi magyar ritmus, a népileg nemzeti ritmus, melyet költészetünkben tovább fejteni tartozunk .. . Kint a folyosón e pillanatban a deres arcú, bolygó szemű Fitos tanár úr futott végig, szinte berontott az igazgatóhoz: — Itt a pesti tanhatóság, direktor uram, itt a Mikulás! — lihegte a jó öreg részes szemforgatással — ott állok az ablaknál, félszemmel kinézek s hát látom, a kollégium előtt kocsi áll meg s már jő is Mikulás Dániel, a pesti tanfelügyelő. Az a szűkeszü Gergely álltában elaludt a csengő mellett. 8 Mikulás, a Bach-huszár, bécsi ruhájában, divatos és csikorgó új cipőjében máris ott lejt a folyosón. Mi történt? Vizsgálat? Feljelentés? A behódolt tanfelügyelő udvariasan mosolyog, kéreti Arany János tanár urat. Gergely bácsi már egész hivatali súlyával fut az V. osztályba. Aztán tanár és diák mind lesi, mi lesz Arannyal? Percek múlva szétszalad a hír a kollégiumban: az ifjú császár jő Magyarországra s Mikulás Dániel a hatóság nevében felkérte Arany Jánost, írjon üdvözlő költeményt Ferenc Józsefhez, köszöntse az ország nevében az uralkodót, aki eljő, hogy megnézze a magyar tartományt. De Arany János udvariasan visszautasította a kérést. Hivatkozott betegségére, hogy zúg a feje, vízkúrát is tart otthon, mindenki tudja, gyengélkedő ember. Az iskolafelügyelő dolgavégezetlen, mérgesen, kipirulva távozik. ^Jásnap ebéd után Arany János ódon angol krónikát forgat, majd kiballag a ház körül elterülő csöpp kertbe, ahol Juliska a napsugarak zöld-arany glóriájában ujjai hegyével simogatja a fakadó rügyeket az eperfán. Az apa szótlanul nézi a lány-kezet. Mikor a házba vezető három lépcsőhöz ér, a kollégium falához fordulva szinte elkiáltja magát: — De egy se bírta mondani, hogy éljen Eduárd! Juliska még nem látta ily felhevülve az apját. Két hét múlva Arany Szász Károlyhoz ment vizitbe feleségestül. Juliska is velük tart. A kis Laci és Hajnal Ábel ekkor megtalálja a költeményt, amelyet tegnap harmadszor tisztázott le gyöngy betűivel a költő. Senki nem merte faggatni a versről. Most itt fekszik a kézirat az asztalon. “A walesi bárdok” — olvassa visszafojtott lélegzettel a két diák. Hajnal Ábel járatos szemmel végigfut az első strófán: Edward király, angol király Léptet fakó lován: Hadd látom, úgymond, mennyit ér A welszi tartomány. — írjuk le, Laci, ezt le kell írni, Ferenc József megkapta a köszöntőt, jöhet Magyarországra, ezt ismernie kell minden kollégistának! Két nap alatt lemásolta a verset minden nagykőrösi gimnázista. Fél árkus papíron izgatott hangon olvasták este a szüleiknek : Elhullt csatában a derék — No halld meg Eduárd: Neved ki diccsel ejtené, Nem él oly welszi bárd. Inkább halálba mennek az énekesek, de a nemzet gyilkosának senki sem dalol. J^ásnap este felé a nagykőrösi diákok csöndesen gyülekeztek a kollégium előtt. Gergely még a feleségét is odahívta, nézzék ketten, mi lesz most. Mikor mind együtt voltak a legjobb énekesek, odavonultak Arany János lakóházához s elénekelték a “Müller Gyula Nagy Naptára” kezdetű bohó szöveget, mely tudvalévőén a Kossuth-nóta dallamára ment s az együgyű szók mögött mindenki az eredeti lángoló szókat érezte. Tüntetni nem volt szabad, ezt a kollégium rendje is tiltotta, az ártatlan dalolás azonban nem számított tüntetésnek. Arany János szépszemü lánya beinvitálta a diákokat az apjához. Aranyné vörös bort töltött minden előkeríthető pohárba. A lámpa sárga fénye aranyba vonta a piros fiú-arcokat. Ünnepélyes csönd támadt. 8 ekkor Arany János poharát szerényen felemelve ezt mondta: — Igyekezzenek, mert emberre van szükség Magyarországon! Szalatnai Rezső FIGYELŐ írja: Asbóth Gyula KIRAKATBA TETT RAVATAL is van már. Valamelyik amerikai nagyvárosban az egyik temetkezési intézet az utcára néző nagy kirakatablak mögött ravatalozza fel a halottakat. így nem kell az autóból kiszállniok a halottnézőbe menőknek. Kocsijukból csak kitekintenek a halottra, majd az ablakba helyezett mikrofonon keresztül bemondott nevüket egy hangfelvevő feljegyzi a család részére. Nem tudjuk, hogy a kegyeletnek és részvétnyilvánításnak ez a teljesen gépies, új, személytelen, rideg módja elterjedő gyakorlattá válik-e vagy sem. Mindenesetre magában is jellegzetes kortünet. Hiszen a keresztyén ember azért megy el a temetkezési intézetbe, hogy ott személyes megjelenésével kegyeletes tiszteletadásban részesítse a halottat, imádkozzék a gyászolók vigasztalásáért, kifejezze őszinte részvétét a hátramaradt család tagjainak, ha azok ott vannak. Az autóból való röpke kitekintés semmiképpen sem kegyeletes tiszteletadás a halott iránt, sem őszinte osztozás a család gyászában. Mi azt reméltük . . . A szavak az emmausi tanítványok ajkáról hangzottak el: “Pedig mi azt reméltük, hogy ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt.” Milyen szép reménységeik voltak: Jézusnak helyre keUett volna állítani Dávid birodalmát, s nekik tizenkettőjüknek kellett volna ítélniük Izrael tizenkét törzsét. Mindebből nem lett semmi. Nem ez volt a tanítványok utolsó csalódása. Pünkösd után oly jó volt együtt lenniük, egymást építeniük, átélniük a “szentek közösségét”, tiszteletben és megbecsülésben részesülniük a nép részéről. De aztán jöttek az üldözések és ők szétszéledtek a szélrózsa minden irányába. Pedig biztosan azt remélték, hogy Jézus visszajöveteléig együtt maradhatnak. (Folytatás a 8. oldalon.)
