Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)

1970-08-01 / 7. szám

4. oldal ERŐS VÁR Az Amerikai Evangélikus Egyház Magyar Konferenciájának lapja. Szerkesztő és kiadó: Juhász Imre Főmunkatárs: Egyed Aladár “EBőT~VÁE” (“MIGHTY FORTRESS”) P.O. Box 02148, Cleveland, Ohio 44102 Published by the Hungarian Conference of the Lutheran Church in America. Issued monthly October to May, bi-monthly in June/July and Aug./Sep. AUGUST-SEPTEMBER 1970. No. 7. (134) Vol. XXXIV. Subscription: $3.00 a year. Second-class postage paid at Cleveland, Ohio. FONTOS! Minden szerkesztőségi anyag, kézirat, gyülekezeti hír, úgyszin­tén a lappal kapcsolatos minden levelezés, előfizetés és adomány erre a címre küldendő: “ERŐS VÁR" P. O. BOX 02148 CLEVELAND, OHIO 44102 Az "ERŐS VÁR" előfizetési díja egy évre csak 3 dollár. Szívesked­jenek a lejárt előfizetéseket kése­delem nélkül beküldeni a fenti címre. Be nem jelentett címváltozás esetén a posta a kézbesíthetetlen újságot megsemmisíti, a kiadóhivatalnak pedig külön portót kell fizetnie. Erre a költ­ségre különösen nem-előfizetők, kése­­delmező előfizetők, vagy többéves hát­ralékban lévők esetében nehéz fedeze­tet találni. Ezért kérjük olvasóinkat, hogy min­den esetben pontosan adják meg címü­ket a “Zip Code” szám feltüntetésé­vel együtt! Az újságot “Zip Code” szám nélkül nem kézbesíti a posta. Címközlésnél tüntessék fel az utca megjelölését is; pl.. St., Rd., Ave. Ugyanis egyes postai zónában azonos nevű utcákat csak így lehet megkülön­böztetni. Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Ave., Cleveland O. 44102 H LELICÉSZI NAPLÓMBÓL ====== ÍRJA: EGYED ALADÁR 6. “MINDENRE VAN ERŐM A KRISZTUSBAN . . (Filippi 4:13.) Bizonyságot akarok tenni a magam életéből, hogy ez az ige nemcsak el­vont papi, kegyes szó, amely mögött nincsen lelki élmény és ezért életem­nek pár olyan tragikus eseményéről fogok beszámolni, amikor Isten ke­gyelméből megtapasztaltam a szen­vedések iskolájában, hogy tényleg van erőm a Krisztusban! öten voltunk testvérek, négy fiú és egy leány. Én a legidősebb. Igazi test­véri szeretet kötött össze bennünket — de talán én, a legidősebb, éreztem ezt a legmélyebben. Soha addig nem tudtam lefeküdni, amig már alvó testvéreimet sorba nem csókoltam. Lassan ütkos szertartássá lett ez a szokás, amelyről senki sem tudott, még szüleim sem, de számomra lelki szükségletté vált. Miklós öcsém, az örökké víg, szellemes diák, sokat Ígé­rő tálentumot kapott Istentől. Még csak VI. gimnáziumba járt, mikor ver­seit az “Ifjú Évek ” és más napi lapok is közölték, de jött a háború s a le­érettségizett és hazafias eszményekért hevülő költődiák önként jelentkezett a harctérre. Rövid kiképzés után, mint önkéntes hadapród-őrmester váratla­nul az orosz harctérre került, el sem búcsúzhattunk tőle. Áprilisban indult meg a gorlicei frontáttörés és már május 27-én Kalnikovnál háromszo­ros roham után szakasza élén, orosz golyótól fején találva, hősi halált halt. Sajógömörön éppen temetésre in­dultam. Már húzták a nagy haranggal a “készülőt” (ami azt jelentette, hogy most indul a pap) amikor a paróehia kapujában találkoztam a postással. Rápillantok a rózsaszínű tábori lapra s valami szörnyű jajjal meredeznek felém barátjának és bajtársának a so­rai: “ . . . hősi halált halt.” Első gondolat: hogyan adjam ezt a hírt szüleim tudtára? Második: a ra­vatal vár . . . s pár percnyi hallga­tás után elindultam a halottas házhoz másokat vigasztalni. Vájjon képes let­tem volna-e arra, hogy ilyen körül­mények között másokat vigasztaljak, ha nem ad erőt nekem az ige: Min­denre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít! Három parasztszekér bandukol drót­akadályok és lövészárkok között a kal­­nikovi kastély felé egy félév múlva, szomorú novemberi napon. A három szekéren három üres koporsó, mind­egyik hősi halottra vár, hogy hazaszál­lítsa a szülői földbe, ahol édesebb lesz a pihenés. Az egyik koporsó Mik­lósé lesz, akit az ütközet után a kas­tély előtti virágágy kellős közepébe te­mettek. Költőgyerek volt — mondta hadnagya — hadd pihenjen virágok között. Éjjel temették, mert az orosz alig volt száz lépésnyire. Koporsó hí­ján sátorlapba tették s rozsnyói zsidó táncmestere, mint bajtársa mondotta el fölötte a Miatyánkot. . . A hosszú úton egy gondolat gyötört: hátha nem találom meg ... A hely­színi rajzot elküldte barátja, de hátha azóta máshová temették? ... Mi lesz édesanyámmal, akit csak a hazahoza­tal ígéretével tudtam megvigasztal­ni? .. . és mi lesz akkor a hiábavaló nagy kiadással, amit édesapámmal ketten bankkölcsönként vettünk fel? Alig álltunk meg a kastély romjai mellett, máris szaladok a főbejáró elé, nyolc lépést (amint megírták) — lelépek a virágágy felé és annak kö­zepére jutottam. Gyorsan elő az ásók­kal s pár ásónyomnyira máris ér­zem, hogy itt van. Most már vigyáz­va ásunk tovább, alig 70 cm mélyre s egy katonaköpeny mutatkozik. Szí­vem a visszafojtott érzelmektől úgy dobog, mintha géppuska volna: váj­jon igaz lesz-e, amit az ottani orvos mondott, hogy ezen a területen a me­szes talaj konzerválja azokat a ha­lottakat, akiket ide koporsó nélkül te­mettek és most, hat hónap múlva is, meg fogom ismerni öcsém arcvoná­sait? Gyengéd kezek el akarnak vezet­ni most a sírtól, de még nem me­gyek. Megnézem cipőjét ... ez az én vadászbakancsom, amit harctérre in­dulás előtt adtam neki. Kigombolom a mellényét, kihúzom az ingét . . . igen az ő monogrammja van az ing­ben . . . Leemelem a katonaköpenyt, széthúzom feje fölött a sátorlapot és egy múmiaszerű sovány arc mered (Folytatás az 5. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom