Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-08-01 / 7. szám
4. oldal ERŐS VÁR Az Amerikai Evangélikus Egyház Magyar Konferenciájának lapja. Szerkesztő és kiadó: Juhász Imre Főmunkatárs: Egyed Aladár “EBőT~VÁE” (“MIGHTY FORTRESS”) P.O. Box 02148, Cleveland, Ohio 44102 Published by the Hungarian Conference of the Lutheran Church in America. Issued monthly October to May, bi-monthly in June/July and Aug./Sep. AUGUST-SEPTEMBER 1970. No. 7. (134) Vol. XXXIV. Subscription: $3.00 a year. Second-class postage paid at Cleveland, Ohio. FONTOS! Minden szerkesztőségi anyag, kézirat, gyülekezeti hír, úgyszintén a lappal kapcsolatos minden levelezés, előfizetés és adomány erre a címre küldendő: “ERŐS VÁR" P. O. BOX 02148 CLEVELAND, OHIO 44102 Az "ERŐS VÁR" előfizetési díja egy évre csak 3 dollár. Szíveskedjenek a lejárt előfizetéseket késedelem nélkül beküldeni a fenti címre. Be nem jelentett címváltozás esetén a posta a kézbesíthetetlen újságot megsemmisíti, a kiadóhivatalnak pedig külön portót kell fizetnie. Erre a költségre különösen nem-előfizetők, késedelmező előfizetők, vagy többéves hátralékban lévők esetében nehéz fedezetet találni. Ezért kérjük olvasóinkat, hogy minden esetben pontosan adják meg címüket a “Zip Code” szám feltüntetésével együtt! Az újságot “Zip Code” szám nélkül nem kézbesíti a posta. Címközlésnél tüntessék fel az utca megjelölését is; pl.. St., Rd., Ave. Ugyanis egyes postai zónában azonos nevű utcákat csak így lehet megkülönböztetni. Printed by Classic Printing Corporation 9527 Madison Ave., Cleveland O. 44102 H LELICÉSZI NAPLÓMBÓL ====== ÍRJA: EGYED ALADÁR 6. “MINDENRE VAN ERŐM A KRISZTUSBAN . . (Filippi 4:13.) Bizonyságot akarok tenni a magam életéből, hogy ez az ige nemcsak elvont papi, kegyes szó, amely mögött nincsen lelki élmény és ezért életemnek pár olyan tragikus eseményéről fogok beszámolni, amikor Isten kegyelméből megtapasztaltam a szenvedések iskolájában, hogy tényleg van erőm a Krisztusban! öten voltunk testvérek, négy fiú és egy leány. Én a legidősebb. Igazi testvéri szeretet kötött össze bennünket — de talán én, a legidősebb, éreztem ezt a legmélyebben. Soha addig nem tudtam lefeküdni, amig már alvó testvéreimet sorba nem csókoltam. Lassan ütkos szertartássá lett ez a szokás, amelyről senki sem tudott, még szüleim sem, de számomra lelki szükségletté vált. Miklós öcsém, az örökké víg, szellemes diák, sokat Ígérő tálentumot kapott Istentől. Még csak VI. gimnáziumba járt, mikor verseit az “Ifjú Évek ” és más napi lapok is közölték, de jött a háború s a leérettségizett és hazafias eszményekért hevülő költődiák önként jelentkezett a harctérre. Rövid kiképzés után, mint önkéntes hadapród-őrmester váratlanul az orosz harctérre került, el sem búcsúzhattunk tőle. Áprilisban indult meg a gorlicei frontáttörés és már május 27-én Kalnikovnál háromszoros roham után szakasza élén, orosz golyótól fején találva, hősi halált halt. Sajógömörön éppen temetésre indultam. Már húzták a nagy haranggal a “készülőt” (ami azt jelentette, hogy most indul a pap) amikor a paróehia kapujában találkoztam a postással. Rápillantok a rózsaszínű tábori lapra s valami szörnyű jajjal meredeznek felém barátjának és bajtársának a sorai: “ . . . hősi halált halt.” Első gondolat: hogyan adjam ezt a hírt szüleim tudtára? Második: a ravatal vár . . . s pár percnyi hallgatás után elindultam a halottas házhoz másokat vigasztalni. Vájjon képes lettem volna-e arra, hogy ilyen körülmények között másokat vigasztaljak, ha nem ad erőt nekem az ige: Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít! Három parasztszekér bandukol drótakadályok és lövészárkok között a kalnikovi kastély felé egy félév múlva, szomorú novemberi napon. A három szekéren három üres koporsó, mindegyik hősi halottra vár, hogy hazaszállítsa a szülői földbe, ahol édesebb lesz a pihenés. Az egyik koporsó Miklósé lesz, akit az ütközet után a kastély előtti virágágy kellős közepébe temettek. Költőgyerek volt — mondta hadnagya — hadd pihenjen virágok között. Éjjel temették, mert az orosz alig volt száz lépésnyire. Koporsó híján sátorlapba tették s rozsnyói zsidó táncmestere, mint bajtársa mondotta el fölötte a Miatyánkot. . . A hosszú úton egy gondolat gyötört: hátha nem találom meg ... A helyszíni rajzot elküldte barátja, de hátha azóta máshová temették? ... Mi lesz édesanyámmal, akit csak a hazahozatal ígéretével tudtam megvigasztalni? .. . és mi lesz akkor a hiábavaló nagy kiadással, amit édesapámmal ketten bankkölcsönként vettünk fel? Alig álltunk meg a kastély romjai mellett, máris szaladok a főbejáró elé, nyolc lépést (amint megírták) — lelépek a virágágy felé és annak közepére jutottam. Gyorsan elő az ásókkal s pár ásónyomnyira máris érzem, hogy itt van. Most már vigyázva ásunk tovább, alig 70 cm mélyre s egy katonaköpeny mutatkozik. Szívem a visszafojtott érzelmektől úgy dobog, mintha géppuska volna: vájjon igaz lesz-e, amit az ottani orvos mondott, hogy ezen a területen a meszes talaj konzerválja azokat a halottakat, akiket ide koporsó nélkül temettek és most, hat hónap múlva is, meg fogom ismerni öcsém arcvonásait? Gyengéd kezek el akarnak vezetni most a sírtól, de még nem megyek. Megnézem cipőjét ... ez az én vadászbakancsom, amit harctérre indulás előtt adtam neki. Kigombolom a mellényét, kihúzom az ingét . . . igen az ő monogrammja van az ingben . . . Leemelem a katonaköpenyt, széthúzom feje fölött a sátorlapot és egy múmiaszerű sovány arc mered (Folytatás az 5. oldalon)
