Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-08-01 / 7. szám
ERŐS VÁR 5. oldal ’ EMBER GYEREKE’’ Dunántúli ember szólása ez. Ha valami nem sikerül, valamit elront, szokta mondani: “hejjába ilyen az ember gyereke!” Ezt tudjuk is s mégis baj van vele. Már nem velem, hanem az emberekkel. Magam mentségére ismerem e mondást, de másnál már nem így vélekedem. Ha engem ér valami csapás, baj, azt mondom: “próbára tesz az Isten.” Ha más házára telepszik a kár, a veszedelem, mondom: “veri az Isten!” Hát ez valahogy nincs így rendjén. Hosszú az út odáig, míg megtanuljuk, egyformák vagyunk. Nincs köztünk különbség. Mindnyájan az első embernek, Lelkészé naplómból (Folytatás a 4. oldalról) felém, a fej egyik oldalán a golyónak kis bemeneti nyílásával, a másik oldalán a dumdumgolyó szakította nagy sebbel ... de ő az, minden kedves arcvonása felismerhető. Most már vihetnek félre . . . tovább úgysem bírom Isten irgalmas volt. Mert a lengyel gróf Ozsehovicz Boliszláv minden, a parkjában található sírt kiásatott és a hősi halottakat máshová, közös sírba temettette. Milyen bölcs dolog volt, hogy öcsém sírja fölé semmi emléket nem tettek, hanem még az elhervadó virágokat is visszatették! Az éjszakát ott töltöttem a kastély romjai között, öcsém koporsója mellett. Egész éjjel beszélgettem vele. Az én Uram megerősített engem. Végigéltem gyermekkorunk minden emlékét . . . Üzentem édesanyámnak, édesapámnak az imádság és lélek szárnyain keresztül: nyugodjatok meg, megtaláltam, viszem haza a rozsnyói temetőbe, amelynek csendjében nemrég még az érettségire készült ő is, mint én, annak idején .. . Beszélgettem hősi halott öcsémmel: látod, halálod után is szeretünk, a szülői és testvéri szeretet legyőzött minden akadályt és ez a szeretet le fogja győzni a sírt, a halált, az elválást is, mert a szeretet soha el nem fogy ... És reggel mielőtt lezárták volna a koporsót, megcsókoltam öcsém homlokát úgy, mint régen, minden este . . . hiszen nem halt meg, csak aluszik . . . (Folytatjuk) Ádámnak vagyunk a gyerekei. “Bűnben melengetett engem az anyám” — mondja a zsoltáros. Egy ember, aki jól ismerte magát, hogy a bűnösök közt elsőnek vallotta magát. Igen! Csetlünk-botlunk, mint a lő, pedig annak négy lába van. “Aki áU, vigyázzon, hogy el ne essék” — figyelmeztet az Úr. Fóti káplán koromban sokat jártam ki Mogyoródra a filiába. Egy hétköznapi bibliáéra előtti délutánon Kurucz Jánosékhoz toppantam be. Kézicséppel rozsot csépeltek, hogy legyen a háznál néhány kéve zsúp, ha keU. Élveztem, ahogy nótára, ütemesen koppant a kézicsép sulka. Odaszólok nekik: “sohasem tévesztik el?” Dehonnem — mondja János bácsi — hun én vétem el, hun meg az asszony, de azért hamar összetalálkozunk.” Bizony így van. Hol én, hol a társam téveszti el. Hogy mennyire így van, olvassuk el ezt a kedves, tréfás mesét a menasági koldusról. Volt egyszer egy menasági koldus. Menaság a székely földön van. Elment a szomszéd faluba koldulni. Bement egy házhoz, ahol csak az asszony volt odahaza. Kérdezi az asszony a koldustól: — Hová való? Azt mondja a koldus: — Menyasági. — Mennyországi? — kérdi tőle az aszszony. — Igen, oda. — Válaszol a koldus. — Az én lelkem jó uramat nem ismeri a mennyországban? — kérdi tőle az aszszony.-— De igen — mondja a koldus — csak nagyon rongyosan jár, mert leszakadozott a ruhája. Sírva kéri az asszony a koldust, hogy a második urának ruháját vinné el az első urának a mennyországba. A koldus szívesen elváUalja. Az asszony összekapkodja a ruhát s átadja a koldusnak, hogy vigye el gyorsan a mennyországba az ő első urának. Ahogy elmegy a koldus, jön haza az ura s kéri őt, ne haragudjon rá, mivel egy koldussal elküldte az ő ruháját az első férjének a mennyországba, mert oda való volt a koldus. Az ember tudta, hogy becsapták az aszszonyt, mindjárt lóhátra ült s ment a koldus után Menyaság felé. A koldus észrevette, hogy jönnek utána, a csomagot gyorsan elrejtette egy bokorba. Mikor elérte az ember a koldust, kérdezte tőle: — Nem látott egy koldust menni Menyaság felé? Batyut visz a hátán? Mondja a koldus: — De igen, láttam, itt megy ezen a gyalogúton. Ott lóval nem lehet menni, így leszállt a lórul és megkérte az idegent, fogná meg a lovát, amíg ő utána szalad. Ekkor a koldus kivette a bátyút a bokorból, ráült a lóra s elment istenhírivel. Mikor visszajött az ember, látta, hogy őt is becsapták. Hazamegy s kérdi tőle a felesége: — Hol volt? — Lovat adtam a koldusnak — mondta az ember —, hogy hamarabb érjen a mennyországba. Eddig a mese. Ami nem is mese, mert mindez megesik, hol velem, hol veled. Nem érdemes legénykedni. 1935. nyarán jártam Szilvásváradon. Az egyik portán, a gádoron a borsószárról szedegette a hüvelyeket Lina néni. Amikor megtudtam, hogy e kétszoba-konyhás házban négy család lakik, elszorult a szivem, majd huncutkodva megkérdeztem tőle: “Lina nénőm, ahol egy portán négy asszony van, hogyan férnek meg egymás mellett?” Soha nem felejtem el kedélyes válaszát, amit ízes palóc nyelvén így mondott: “Nem baj kedves, összeveszejkedünk, majd kibejkülünk.” Csak azok tudnak ilyen könnyen kibékülni, akik tudják, hogy az “ember gyerekei” vagyunk mind. Le a lóról! Ne veszekedjünk! Inkább: “szeressük egymást gyerekek”! Hernád Tibor ÁRVÍZ l l ! Az Amerikai Magyar Evangélikus Konferencia felhívja a gyülekezeteket, hogy a magyarországi és erdélyi árvízkárosultak megsegítésére rendezzenek gyűjtést. A begyűlt összegeket befizethetik a Konferencia pénztárosához (Hungarian Conference Dr. John Lestyán, 1 S. 270 Ardmore Ave., VILLA PARK, IL 60181), vagy pedig, ha egyes gyülekezetek a helyi egyházak közös akciójában vesznek részt, úgy a helyi viszonyok figyelembe vételével, saját belátásuk szerint iránvítsák adományaikat. KÉTSZER AD, KI GYORSAN ADI
