Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-05-01 / 5. szám
6. oldal ERŐS VÁR Emlékezzél! Az orgona megzendült. Hangja mélyen dübörgőit, reánehezedve a templom kőpadlójára, a padokra és az emberi szívekre; majd meg ujjongva magasba emelkedett és a templom boltíveit verdeste csapongó szárnyaival. A megkonfirmáltak kis csoportja remegő lábakkal állott fel térdeléséből az oltár előtt. Szívüket megfogták a csodálatos ünnep élményei: a vallástétel, a fogadalom, az áldás ..., mindenekfelett pedig az első úrvacsoravétel lenyűgöző áhítata. .4 megindultság könnypárát vont szemükre: alig találtak vissza padjukba. A gyülekezet éneklésbe kezdett. Ellenállhatatlan erővel hömpölygőit a dallam: — Emlékezzél! Ö drága kis sereg, Az üdvnek óráján Mint álltái itt, Meghajtva térdedet Ez oltár zsámolyán, Midőn arcod szent lángban égett S az Úr maga áldott meg téged, — Emlékezzél!... A megkonfirmáltak kigyulladt arccal hallgatták az éneket. Sodorta, vitte, emelte őket a hangok hullámzása. Nagy Pista szemében is öröm, áhitat csillogott. Boldogan ült a helyén. Megfeledkezett reggeli nagy bánatáról is. Szülei új ruhát ígértek neki a konfirmációra, de nem tudtak több pénzt összekuporgatni, mint amiből egy kis kabátkát vehettek. Nadrágra már nem telt. Azért lett az is, de nem új. Édesanyja egy régi szoknyájából eszkábált össze kis nadrágocskát. Ezt csak a komfirmációi ünnepség reggelén tudta meg Pista. Igen elkeseredett: nem akarta a nadrágot felvenni semmikép. Ö ilyen nadrágban nem áll oda az oltár elé, amikor a többi konfirmandusok mind új ruhában lesznek. Édesanyja váltig hangoztatta: — Jézus is tudja, hogy a szegénységünkből nem telt új ruhára. Nem a ruhádat nézi ő, hanem a szívedet. Lassan beletörődött. Felhúzta a nadrágot. A szíve sajgott. Amikor megállották az oltár előtt, azt gondolta: a templomban minden szem öt — ócska nadrágját — nézi. Azután elmúlt ez az érzése. Az úrvacsoravétel után meg már nem is gondolt a dologra. Szívét feszítette az öröm. Megérezte: olyasvalamit kapott, ami többet ér az új ruhánál, a világ minden kincsénél... A templomajtón kívül édesanyja várta. Nem volt még idős, de a sok munka, nélkülözés, szegénység korán megöregítették. Sötétszínű fejkendő keretezte sárgásfehér, sovány arcát. Szelíd, kék szeme fölragyogott, amikor fiát meglátta. — Pista! Itt vagyok. Gyere ide, Pistám! A fiú odalépett hozzá. Édesanyja lehajolt és homlokon csókolta. — Ez is megtörtént. — Örülsz, fiam?! A fiú máskor talán szégyenkezett volna amiatt, hogy édesanyja annyi ember előtt megcsókolja, mint valami ölbeli gyereket, de most nem is gondolt ilyesmire. Könnyes szemmel tekintett föl anyjára és szíve mélyéből mondta: — Nagyon örülök, édesanyám. Az asszony száraz, eres kezét rátétté a gyerek fejére. Megsímogatta fénylő, barna haját. — Ezt a mai délelőttöt soha el ne felejtsd, fiam!... Pista lassan megfordult. A nyitott ajtón keresztül visszanézett a megürült templomba. A tavaszvégi nap fénye oldalról beözönlött az ablakon és szikrázó sugárleplet terített az oltárra. A gyertyák fénye elhalványodott a nagy ragyogásban, a pünkösdi rózsák pírja lángolt, fehérsége vakított. Az oltár közepén álló feszület visszaverte a nap rátűző sugarait. Áradt róla a fény az oltárra, Bibli ára, keresztelőkőre ... A fiú nézte-nézte a szeme elé táruló képet. Szívében mégegyszer átélte az egész ünnepséget. — Anyjához fordult. — Nem felejtem el, édesanyám ... Megindultak lassan az ünnepben, ünnepi lélekkel. Mögöttük felmagasodott a napfényben fürdő templomtorony, mint egy rendíthetetlen, szilárd erősség. ♦ Eltelt jónéhány esztendő. Nagy Pista a szűk kenyéren is erős legénynyé nőtt. Aratás tövében jártak már, amikor egyik este izgatottan állított haza. — Hallotta, mit doboltak, édesapám? Apja éppen a kaszát készítette — aratáshoz. Nagy gonddal erősítette rá a kicsiny gereblyét: ne hulljon szerteszét a levágott gabona, hanem engedelmesen, szépen dőljön egysorra. — Fiára tekintett. — Hogyan hallottam volna! Most jöttem meg a mezőről. — Azt dobolták, hogy aki el akar menni telepesnek, holnap délelőtt jelentkezzék a községházán. — Hát aztán? — Én azt gondoltam: el kéne mennünk. Nagy János letette a kaszát. Kiegyenesedett. — Én, fiam, nem megyek. Nem vagyok már fiatal. Az ötvenedik évemet taposom. Nehéz lenne már nekem újat kezdeni, elszakadni ettől a falutól, ahol születtem, ahol apám, nagyapám, dédapám is élt... Hanem ha jónak látod, próbáld meg te. Péter bátyádnak hiába szólsz, ő sem megy. Ide házasodott, itt is marad. Te még legény vagy: könnyebben mozogsz.. ■ Három hét múlva már Somoson volt Nagy Pista. Kapott földet, házat, meg két tehenet azzal a megszorítással, hogy félév alatt meg kell nősülnie, mert legényembernek nem jár település. örült Nagy Pista, örült. Hogyne örült volna. A magáéban dolgozhatott végre. Alig került le a gabona a földekről, már beleakasztotta az ekét a tarlóba. Szántott reggeltől estig. A munkában jól teltek napjai. Békességben volt a falubeli emberekkel is. Nagyobrészt magafajtájú szegényemberek voltak. A napjai hát
