Erős Vár, 1970 (40. évfolyam, 1-10. szám)
1970-05-01 / 5. szám
ERŐS VÁR 7. oldal zökkenő nélkül folydogáltak: a hétköznapok, — de a vasárnapokkal haj volt. Vasárnaponkint — az ünnep kedvéért — amikor dolgát az állatok körül elvégezte, mindig a jó ruháját vette föl, de azontúl csak lézengett. Hamarosan észrevette, hogy miért is érzi olyan üresnek a vasárnapokat. Nem volt a faluban evangélikus templom, sem istentisztelet. Sokszor elnézte fájó szívvel a templomba tóduló embereket és csüggedten gondolt arra: ő nem mehet templomba. Vasárnap mindig visszakívánkozott a szülőfalujába... Új ismerősei hívogatták: — Gyere hozzánk, ha nem vagy is mifélink. Templom, templom. Egy Istenünk van ... Eleintén nem ment. Később aztán, hogy neki is legyen vasárnapja, bebetért a templomba ... Templomból kijövet ismerkedett meg egy idegen falubeli leánnyal, aki nagyon megtetszett neki. Telepes rokonainál volt látogatóban. Pista járni kezdett hozzájuk. A leány, de a rokonok is igen szívesen vették a közeledését. A rokonok bizalmasan tudtára adták a legénynek: megcsinálja a szerencséjét az, aki Annust elveszi. Egyes leány. Szülei elég tehetősek: jó segítséget tudnának vejiiknek nyújtani. Pár hét múlva Annus hazautazott. Pista nem lelte helyét nélküle. Egyideig csak lógatta a fejét, aztán kapta magát: vonatra ült és elutazott Annuskáékhoz. A szülök házánál nagy örömmel fogadták. Pista jól körülnézett a portán. Látta: jóravaló, rendes emberek lehetnek. Előállt hát szándékával: feleségül venné az Annust, ha hozzáadnák. Adnák, hogyne adnák. — A részletekről kezdtek beszélgetni: az esküvő idejéről, helyéről. — Hogy egészen egyek lehessetek, legjobb volna, ha áttérnél a mi vallásunkra — mondta az öreg Gereben, Annus apja. Pista meghökkent. — Áttérni?!... Erre nem is gondoltam. Az... az bajos lesz... Nem. Át nem térek — rázta meg a fejét. — Úgyis jó — nyugodott bele Gereben. Akkor csak a gyerekeid lesznek majd mifélinkek — valamennyien. — Ott Somoson, amint hallom, úgy sincs evangélikus. Talán egyedül vagy az egész faluban. Mit különködnél és csinálnál felemás állapotot a családodban!... Főtt a legény feje a hosszú úton végig, míg Somosra ért. Pár napi tépelődés után döntött: jó, legyen meg Gerebenék kívánsága. Végeredményben igazuk van. Mit különködjék!... Meg aztán Annust másképpen meg nem kaphatná, már pedig lemondani róla nem tud. Ha az őszi munkák befejeződnek, elutazik újra Annusékhoz és annak rendje-módja szerint megkéri a kezét. Egy vasárnap délután odahaza üldögélt és az énekeskönyvében lapozgatott. Az ismerős énekeket dúdolgatta. Véletlenül a háromszázhetedikre fordított. Ismerős dallam: “Elég immár” ... Gépiesen rákezdte: — Emlékezzél! . . . Megdöbbent. — Ezt énekelte konfirmációnk alkalmával a gyülekezet. Emlékszem.. Tovább énekelt halkan: . . . Emlékezzél! Ösvényeden ha rád Mosolyg ezer virág, S az élvezet Kábító poharát Kínálja a világ; S az Úr nyáját, ha fogyni látod, Jusson eszedbe fogadásod — Emlékezzél! . . . Homloka elborult. Becsukta a könyvet és eltolta magától. Fölemelkedett és járkálni kezdett. Viaskodott önmagával. — Emlékezzél, emlékezzél! ... Az emlékezésből nem lehet megélni és nekem élnem kell — éppen ebben a faluban . . . Édesanyámnak megígértem, hogy soha nem felejtem el azt a délelőttöt. Istennek, egyháznak is fogadalmat tettem . . . De az Annus, az Annus! . . .Szeretem, ő is szeret . . . Azon vette magát észre, hogy a nap már lenyugodott és még nem adott enni a jószágnak. — Hátrasietett az istállóba. Rákövetkező éjjel szemhunyásnyii nem aludt. Reggel első dolga az volt, hogy a boltban levélpapírt és két borítékot vett. Aztán hazament és nekiült az írásnak. Az egyik levelet Gereben Annusnak címezte, a másikat Péter bátyjának, a szülőfalujába. Bátyjának azt írta: az őszi munkák végeztén jöjjön el Somosra, tartsa rendben kis gazdaságát, mert ő hazamegy néhány hétre. Hátha otthon, a vele egy hitet vallók között megtalálja azt, akit Isten párjául rendelt. Sápadtan, de a nehéz tusát győzelmesen megharcolt ember feloldódottságával dobta bele a leveleket a postai levélszekrénybe. ♦ Gyermekük halottaságyánál magukbaroskadtan ültek Nagy István és felesége. Előttük feküdt a kicsi leány, mintha aludnék. Szelíd arcát nem torzította el a halál kínja. Fehér ruha volt rajta, selymes, puha haján fehér párta, lábain szalagos, fehér cipőcske. Az asszony ura keze után nyúlt. — Nézze, olyan, mint egy angyal! Nem csoda, ha az Isten magához szólította. Nagy István sötét tekintetét feleségére vetette. — Ne beszélj nekem az Istenről, most, éppen most, mert . . . Elharapta a szót, foga megcsikordult. Eszter asszony könnyes szemmel nézte ura kínlódását. Aztán újra megszólalt. — A maga bánata sem nagyobb, mint az enyém: az édesanyáé. Nem is tudnám elviselni, ha nem kapaszkodnék bele az Istenbe. — Ő adta, ő vette el. Ha el akarta venni, akkor miért adta! Csak azért, hogy meggyötörjön bennünket? — István, Isten tudja, hogy miért tette . . . — Én nem tudom. Nem is lehel emberi ésszel megérteni az ilyesmit. Miért kellett ennek az ártatlan kis jószágnak meghalnia! Miért?! — Nyugodjék meg az Isten akaratában. — Könnyű mondani, de amikor arra gondolok, hogy ez a csöppség még pár nappal ezelőtt is körülöttem tanulgatta a járást apró lábacskáin, hajamba túrt puha kezecskéjével, szólítgatott csengetyűhangocskáján, most pedig itt látom kiterítve, hát akkor . . . akkor ökölbe szorul a kezem és ... és .. . Sírásba fulladt az ember hangja. Felesége vele együtt könnyezett,
