Erős Vár, 1962 (32. évfolyam, 1-11. szám)
1962-12-01 / 11. szám
ERŐS VÁR 1. oldal Egy furcsa pályázó Egyik német egyházi lapban olvasható ez a különös pályázat. A lelkészválasztás izgalmas előzményei között, az egyik megbeszélésen feláll egy presbiter, levelet vesz elő a zsebéből és közli, hogy új pályázó Jelentkezett, aki bizonyosra veszi a hangulat felé fordulását. A levél így hangzott: “Tudomásomra jutott, hogy az önök gyülekezete pásztort keres, s ezért ezennel tisztelettel én is jelentkezem, tígy gondolom, van néhány adottságom, amit értékelni tudnának. Meggyőző erővel tudok prédikálni. írásommal is elértem némi sikert. Mondják, jól tudok szervezni. Tényleg, a legtöbb helyen. ahol eddig voltam, igyekeztem jól kézben tartani a dolgokat. Vannak, persze, akik néhány dolgot a rovásomra írnak. Már elmúltam 50 éves. Még soha nem voltam sehol három évnél hosszabb ideig. Néhány gyülekezetei azért kellett elhagynom, mert békétlenség tört ki. Azt sem akarom elhallgatni, hogy három vagy négy alkalommal ültem börtönben — igaz, nem valami bűntett miatt. Egészségem bizony, nem a legjobb; ennek ellenére még sokat dolgozom. Időnként mellékfoglalkozást is végzek, hogy kenyeremet biztosíthassam. Azok a gyülekezetek, melyekben eddig voltam, mind kicsik voltak, jóllehet nagy városokban. A legtöbb helyen más vallások vezetőivel nem értettük meg egymást. Sőt, az igazat megvallva, néhányan ellenségeim lettek, feljelentettek és keményen támadtak. Az adminisztráció nem erős oldalam. Néha azt' is elfelejtem, kit kereszteltem meg. E- zek ellenére, abban a meggyőződésben vagyok, hogy az önök gyülekezetében meg fogok tudni felelni.” — A levél nagy feltűnést keltett. Azt kérdezték a gyűlésen, hogy juthat eszébe ilyen büntetett előéletű, beteges, veszekedő, feledékeny embernek, hogy pályázzon. Feltétlenül tudni akarták ennek a furcsa jelentkezőnek a nevét. A presbiter így felelt: “Uraim, — ez Pál apostol.” (Ev. Élet) — De én mind a kettőnek szeretnék tetszeni — hangzott a csöndes válasz. __ De, értsd meg, mialatt én ma éppen arról prédikálok, hogyan öltözködött Keresztelő János, akkor te 'taftgallért akarsz? Nem gondolod, hogy Istennek taft nélkül is tetszel? A kis barna fej megmozdult s az ártatlan szemek a férjre néztek. — Nem hiszem, hogy Isten ennyire kicsinyes lenne . . . A férfi felállt s tele volt haraggal. Csak úgy áradt belőle a szó és szigorú intés az emberi hiúságról, mint bűnről, mint Istentől való elszakadásról, mint Vele való szembefordulásról. De közben Erzsébet is szóhoz jutott s csak annyit mondott: — Isten a liliomokat szebben öltöztette, mint a selyem. Ezért is szeretem az Urat s te akármit gondolsz, nem félek attól, hogy ma a templomban azért a buta taftgall ér ént imádkozzam . . . De már ütött az óra és menni kellett. De micsoda templombamenés volt ez. Mindenki elmélyedt a maga gondolataiba és érzéseibe, egyiket rázta a harag, a másik arcán, még a fátyol mögött is peregtek lefelé a könnyek. S mert a papné oldalt ült, s mert a könnyek csak nem álltak el. az egész gyülekezet látta, hogy valami1 történt. így került sor a prédikációra. Dörgött az ítélet hangja onnan fölülről, de a gyülekezetei nem rázta a hideg, inkább az a gondolat fűtötte: miért sír a kis asszony? De férje sem állt nyugodtan a szószéken. Amíg beszélt, ő is sok mindent látott, idegen gondolatok száguldottak fejében, bánta, hogy olyan goromba voh, tényleg másként is lehet ezt a kérdést felfogni, utóvégre az ő felesége nem pusztai prédikátor, sáska-evő remete. Végre eljutott az imádságig. S amint így viaskodott magában, imádság közben egyszer csak így szólt: — Igen, Uram, adj nyakunkra fai ... — azután észbe kapott s így folytatta: — hagyj magunkra ... — aztán megint elkezdte: — Igen, Uram, ne hagyj magunkra szereteted nélkül . . . Igen, ő aki a feleségét korholta a taftért való imádság miatt, ő imádkozott a, gallérért. És ezt az egész gyülekezet hallotta. Még Ploet.z bácsi is, aki nagyon ijedten behúzta a nyakát, hiszen adhatta volna olcsóbban is. Az öreg esperes a sekrestyében veregette a lelkész vállát és vigasztalta: — Miindenkivel előfordult fiam, hogy megbotlik a nyelve, csak föl a fejjel. De ezen már nem lehetett segíteni. Férj és feleség mély csöndben mendegéltek hazafelé. Erzsébet így gondolkodott: ‘‘Hogy Isten is elmosolyodott az imádság fölött azt még kibírja az uram, de, hogy az emberek is kuncogtak, azt biztosan nem.” A lelkész meg csak annyit kérdezett: vájjon mindenki egészen tisztán hallotta, amit mondtam ...?’’ Az ebédnél egy szó sem esett, mintha reggel kifogytak volna belőle. De egyszercsak nagyon halkan megszólalt az ajtó csengője. A papné örült,, hogy valami megtöri a hallgatást s maga nyitott ajtót. De kívül nem állt senki, csak a friss téli szél fujdogált. A küszöbön azonban kis csomag feküdt, puhán, kellemesen, színes papirossal. Otrombái betűkkel rajta a felírás: “Az ifjú papnénak.” ‘‘Hohó, — mondta az asszonyka — és besurrant a szobába, ahol férje kezébe temette búsúlt arcát. — Nézd csak, mondta, nézd csak. Kibontotta a csomagot és ott fcnylett az asztatlon a sötétkék ta.ft, taft, a gallérhoz.__ Nézd csak a jó Isten már teljesítette is az imádságodat, ...” A lelkész felnézett. Reggel még azt mondta volna: vidd vissza, de azonnal, látni sem akarom. Ehelyett felállt, ma.gához ölelte feleségét és az a nagy darab ember nagyon alázatosan mondta: ‘‘Bocsáss meg Erzsébet . . . ” , És ebből az a, tanulság, hogy Isten sokszor a lélek jelentéktelen dolgait is fel tudja használni, hogy tanítson. Tanítson nemcsak jóra. hanem a, szépre is. Else Hueck-Dehio Átdolgozta: V. L.
