Erős Vár, 1949 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1949-01-01 / 1-2. szám
6 ERŐS VÁR EGY ANGYAL VISSZASZÁLLT... Irta: Szebedinszky Jenő “ . . . Mese-mese, mátka, fekete bogárka .. Valamikor, régen igy kezdődtek a mesék és szövődtek a mondatok, egyre-másra, mígnem kialakult a tündérkert és azok előtt, akik figyelmesen hallgattak, megelevenedett a tündérkirály országa, teljes szinpompájával. ... A mese végén a király a rosszakat megbüntette, a jókat azonban megjutalmazta arannyal-ezüsttel, csokoládéval és mindenféle jóval. Megszületett a tanulság, hogy érdemes jónak lenni, mert akkor az ajándék nem marad el. . . . Itt a vége, fuss el véle. * Az én mesém másképpen kezdődik. így — Tavaly történt, Bajorországban. . . . Bajornak magas hegyei között kis falu lapul meg engedelmesen, szegényen, mintha elvarázsolták volna, mintha a középkorból maradt volna itt, távol minden kultúrától, annak minden kényelmétől. . . . Nos, ennek a kis falunak a végében volt egy kis házikó s annak hátsó szobájában éldegélt nagy nyomorban, de mégis békében egy kis magyar család: apa, anya és a göndörhaju, pirosarcu kis Katica,—akiről ez a mese szól. Az apát Kárász Imrének hívták. Évekkel ezelőtt egyszerű banktisztviselő volt még Budapesten. Kárászné, leánykori nevén Keresztes Jolán egy közmegbecsülésben álló falusi jegyző egyetlen reménye volt. Gondos családanya lett belőle és egy pillanatra sem bánta meg, hogy amikor az oroszok elözönlötték Magyarországot, az urának első szavára a hontalanságot választotta inkább, mint a bizonytalan és gyalázatos sorsot, amely annyi magyar asszonynak jutott osztályrészül abban az időben- Két nagy kofferbe becsomagolta a legszükségesebbeket s sietve kapaszkodott fel a házuk előtt várakozó és már alaposan zsúfolt, nagy teherautóra. Ölébe ültette a háromesztendős kis Katicát,—azután az autó neki vágott a nagy útnak és tiz napon át éjjel-nappal egyre csak Nyugatnak tartott. . . . A kis bajor faluban a teherautó felmondta a szolgálatot, végképp leállt a motor, nem lehetett rajta segíteni, megtette a kötelességét és attól kezdve ócskavas lett belőle. Kárász Imre a bankban szép karriernek nézett elébe. Alig volt négy éve a banknál, amikor pénztárossá nevezték ki. Reggel kilenctől délután háromig olvasta a komoly pénzkötegeket. Mindendenki becsülte és szerette Kárászt és ami a legfontosabb, az igazgatója cégvezetőnek szánta. Igen ám, de jött az orosz és Kárász féltette a szép, fiatal, törékeny testű, finomlelkü asszonyát a vihartól. Ezért aztán átadta a kasszakulcsokat az igazgatónak és mint megannyi más magyar, ő is elhagyta hazját, — menekült. . . . Persze, mitsem hoztak magukkal, ami értéknek számított volna az idegenben, amit aprópénzre lehetett volna váltani. Sósa volt aranyuk, ékszerük, perzsaszőnyegük és más efféle, amiért errefelé éveken át lisztet, zsírt, vajat, húst, krumplit és más ennivalót lehetett volna venni- Kárász beállt béresnek egy bajor paraszthoz és vasárnaponként tömött hátizsákkal állított be a faluvégi kis házba, ahol felesége, Jolán és Katica a kislányuk szivrepesve várták. Amikor hire ment, hogy a falucska is vasútvonalat kap, Kárász Imre beállt a krampácsolók közé. Hajnaltól késő estig cipelte a súlyos síneket, emelgette a csákányt, ütemesen verte a kavicsokat a talpfák alá. Amit keresett, éppen csak élelemre költhették, többre nem futotta. Lerongyolódtak és tetejébe Kárász Imre köhögni kezdett. . . . Minden reggel lázasan ébredt. Lefogyott. Arca sárga lett—szeme könynyes. Tüdőbaj. ... A munkavezető hiába osztotta be könnyebb munkára,—azt sem bírta. Kidőlt- Orvosra, szanatóriumra gondolni nem lehetett. Ki törődött volna a szerencsétlen magyar “Flüchtling-családdal?” Már-már krumplileves is alig került az asztalra, a német füvekből főtt teát cukor nélkül itták,—amikor egy este vendég érkezett Münchenből. Cserép Mihály, a hires feketéző, aki odahaza derék ácslegény volt a háború során, Kárász Imre hadnagy ur tisztlegénye. Illatos “ami”-cigarettával kínálta meg Kárászt, majd beszélni kezdett: — Komoly ajánlatom lenne, hadnagy ur! — mondta. — Feketézni kell! így csak tönkre tetszik menni, az egész családdal együtt. Venni kell és eladni! Mindent, ami jön és ami megy! Vajat, zsírt, szalonnát, ruhát, cipőt, ami-inget, zoknit, kávét, cukrot, cacaót, lisztet, margarint, hazai paprikát, dohányt és cigarettát. Mindennek jó ára van, csak egy kicsit utána kell járni, amig az ember bedolgozza magát. Meg kell ismerni a piacot, a beszerzési forrásokat és be kell szervezni a vevőket. Tessék nézni, én csak Camelt szívok. Van vagy hat öltöny ruhám. Sohasem ettem és ittam annyit és olyan jót, mint manapság! Annyi a pénzem, mint a szemét! Tessék utánam csinálni, hadnagy ur! Kárász hallgatott. A szeme szegletéből nézte Cserép Mihályt, a jobb sorsra érdemes magyar fiatalembert, aki pár évvel ezelőtt, amikor még a csizmáját pucolta, arról álmodozott, hogy ha a háborúnak vége lesz, visszamegy a falujába és leteszi a segédi vizsgát, aztán megnősül és ácsmester lesz belőle! Mennyire süllyedt! Szegény Magyarország! — Nem, Mihály! Nem nekem való az ilyesmi! Majd találok valamilyen munkát, megélünk belőle ezután is. . . . — Talán a nagyságos asszony • . . ? Talán ő próbálná meg . . . ? Kárász villogó tekintete elhallgattatta Cserép