Erős Vár, 1949 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1949-05-01 / 5-6. szám
ERŐS VÁR 5 JÓ NÉKEM... Irta: Jakus Imre Szürke ruhában utaztam. Nem vonaton, hanem lóháton. Ki sem láthatta rajtam, hogy pap vagyok. Az erdők igen, mert letérdepeltem szépségük és tavaszi fenségük roppant oltárai előtt. Kicsiny erdei telp szélső házához érkeztem. Szomjúság gyötört, lovam egy fához kötöttem és megindultam a lakóház felé. Belülről fáradt zsongás szűrődött. Kopogtam, s beléptem. Hét-nyolc asszony ült egy fehér abrosszal leteritett asztal mellett és imádkoztak. Vissza nem fordulhattam, az ajtót betettem magam mögött és vártam csendesen. Az asztalfőn ülő asszony végre is áment tett az imák végére és rámnézett: Kérdőn. Megszomjaztam, kezdtem halkan, önkéntelenül is belesimulva az ünneplő közösség kegyes hangulatába. Egy pohár vizet kérek. Bocsássanak meg, ha megzavartam az összejövetelt. Az asztalfőn ülő szikár fehérnép felállt. Mintha most is látnám. Nagy sasorra volt, de igen keskeny. A karvaly csőrére emlékeztetett. Fekete szemei mélyen ültek az árnyékos szemgödrök menedékében. Karját felemelve reám mutatott. Mutató ujját kinyújtotta s olyan hosszú és hegyes volt, mint egy ijjra tett mérgezett hegyű vessző. A szava metszett, amikor megszólalt. Férfiak ajkán is megdöbbentő az érdes és metsző szó, asszonyokén hátborzongató. Hidegség van bennük és Ítélet. Kegyetlenség! Jó helyre jött. A Lélek vizére van szüksége, csak az mentheti meg. Mi már ittunk és megmenekültünk. Bizonyságot teszünk róla! Krisztus megmosottjai, s a Lélek megszenteltjei vagyunk. Igazak. Áldja az Urat, hogy a “hívők” közé küldötte vízért. “Pünkösd gyermekei” közé. Beszédében itt szünetet tartott, s a pillanatnyi csendben tisztán hallottam, hogy fához kötött lovam hívón nyerit. Tudam, hogy engem hív, nagy út állt még előttünk és sürgette az indulást. Kaphatnék egy pohár vizet — kérdeztem ismételten? Az élet vize ebben a fekete könyvben folyik a lelke felé, szólt az asszony és hosszú csontos kezeivel, mintha csak hozzám akarta volna vágni, magasra emelte a súlyos fekete bibliát. Ahány asszony volt, engem nézett. Valami szent extázis vibrált a levegőben és megszállottság. Úgy éreztem, nemcsak a levegő reszket, hanem a hét-nyolc feketébe öltözött lélek is. A torkom szinte égett. S a lovam ekkor nyerített figyelmeztetőn másodízben. Meghajtottam magam, s a karvaly orrú tói csak igy búcsúztam: Ha aztán mifelénk jönne nénémasszony és vizet kérne, a kútról hozok.... frisset. Ezzel kifordultam az ajtón és betettem magam mögött. Pünkösd felé járt az idő, illatba, szépségbe mártott volt a világ, a nap szikrázóan sütött, s a fényében madarak énekeltek. Az Isten melegfényű tavaszi világában úgy éreztem, mintha valami szörnyű veszedelemből szabadultam volna meg. Valami mohos kriptából, ahová elevenen akart valaki bzeárni. Nyeregbe szálltam, de még hallottam, amikor odabent a szektások ajkán felbúgott egy szomorú, elnyújtott, különös ének. A szavakat nem értettem s a dallam is elhalt, mert lovam patái alatt gyorsan fogytak a méterek. '* A barkák bontakoztak legelőször. Aztán kirügyeztek és kilombosodtak a fák. A korán nyílók szirmozni kezdtek. Tavasz volt.... Csak J. bácsinak, egyik kedves hívemnek alkonyult. Én ugyanis erősen hittem, mert a végét járta, s úrvacsorát osztani hívtak el hozzá. A kis kelyhet, feszületet ostyatartót ráraktam a fehér abrosszal leteritett asztalkára, s egy széket húzva magam alá, odaültem az ágya mellé. Ajkam vigasztaló igék után kutatott, szolgálatomat elvégeztem, az imádság után mi is kitettük mind a ketten az ámen pontját, s az én haldoklóm boldogan mosolygott. Pedig iszonyú kínjai lehettek. Gyomorrák.... tudtam, és azt is, hogy napok óta nem kapott már fájdalomcsillapító injekciót. Magas korú ember volt és elhagyta néhánynyal a nyolcvanadik esztendőt. Csak mosolygott. Olyan tisztán, szentséget sugárzón csillogtak melegfényü szemei! így csilloghattak halálos ágyán valamikor a Jánoséi, az apostolé, a szeretett tanítványé is. Tudom, hová megyek, és tudom, kinek hittem. A 18. zsoltár 71. versének az elejét nékem íratta meg az Isten. Ez örvendeztetett sok, sok évig. Kimondhatatlan kegyelem volt az élet. Pedig bűnös vagyok és elesett. De az én Uram tart.... és az Ő Szentlelke most átvezet. Át.... haza.... Többet nem is szólt. Meghalt. Kikerestem
