Erős Vár, 1949 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1949-05-01 / 5-6. szám
6 ERŐS VÁR az idézett zsoltár 71. versét, s ez a két szó lángolt a szivembe: “Jó nékem....” Megszgyenülten ültem az ágya előtt. Sokáig, nagyon, nagyon sokáig. Még Luther kabátom, teljes papi díszem borított, mikor az arcomat két tenyerembe temettem, s minek szégyellem megírni, hullottak a könnyeim. Nem csak kifelé, hanem befelé is. És ekkor a meghalt és hazatalált öreg hívem halotti ágya mellett eszembe jutott a “hívők” szent komorsága, gőgbe keményült gyülekezete. Akiktől nem kaptam inni egy pohár vizet. Ide, ebbe a csöndes szobába én hoztam el az élet italát, az Ur vérét. S inni kaptam a Lélek vizéből, anélkül, hogy kértem volna. A Lélek gyermekétől, akinek hült már és merevedett a teste. A lelkét nem láthattam már, mert messzire vitte szárnyain a másik Lélek, a pünkösdi csoda. Légy hiv mindhalálig Megkondult a harang és nagyot dobbant tizenkét konfirmandus szív. A torkukban érezték dobogni, mikor szép sorban megindultak a templomba vezető lépcsőn felfelé. Elől a lányok makulátlan fehér ruhában. Üdék, frissek, kedvesek. Az izgalomtól kipirult az arcocskájuk. Mögöttük a fiuk. Feketében, hallgatagon. Ünnepélyes komolysággal lépkedtek. Érezték és vállukon hordozták a mai nap súlyos jelentőségét. Szokatlan tűz izzott szemükben, Krisztus Királyt keresték e szemek.... Szeretettel simogatta végig őket a gyülekezet tekintetével. Egy-egy apa, édesanya, rokon, biztatást intett feléjük szemével. A harang egyre hívogatott és ma nem hiába. Zsúfolásig megtelt a templom. Már odabenn is nagy tömeg szorongott és egyre jöttek újak. Roskadozott a kórus, tömve a padok. A padsorok között is álltak már az emberek. Izgatott szülők, keresztszülők, rokonok, kiváncsi szomszédok feszült várakozással tapadtak a bejáratra, ahol hirtelen feltűnt a nagytiszteletü ur és kézenfogva vezette be a templomba az első pár konfirmandust. Egyik éppen az ő leánykája volt. Vékony, szőke, meleg tekintetű kedves gyermek. A papné szemében megcsillant a könny. Imádkozott szivében, mozdulatlan ajakkal gyermekéért. “Milyen drága és szép e gyermek igy fehérben” — suhannak gondolatai — bárcsak egész életében Jézus mennyasszonya maradhatna — tör fel szivéből a buzgó vágyakozás. A templom fojtott csendjét izgalom, suttogás, zörgés és halk moraj népesíti be. Feszülten hajolnak előre az emberek. Szemük a bejövő kis csapatra tapad. “Az unokám!” — susogja boldogan egy őszfejü öreg —, “ott jön a lányom” — súgja könynyek között egy édesanya. “A fiam” — dülleszti ki mellét egy édesapa. Különös fojtott suttogás hallatszig, mig az orgona rá nem kezd. Elnyeli hangja a szülői szivek boldog meghatódottságának halk neszét és a gyermekek lépteinek kopogását. Már állnak az oltár előtt körben. Már felelnek. Pereg egymásután a sok felelet. Mintha valami csodaszép álom volna az egész ünnepség. A mai nap igéző hatalma és varázsa eltölti Mártikénak, a pap leányának is a fogékony kis szívét. Úgy suhan minden sejtelmesen. A szavak tűzzel, hittel vannak teli. Mára a betanult szöveg élettel telik meg. Ő is felel. Szemében mély, belső tűz csillog, talán azt látja, akiről apja kérdezett: Jézust! Nem érzi az idő múlását, csak valami megmagyarázhatatlan boldogság tölti el, nem látja a gyülekezet ismerős tagjait, minden olyan különös, komoly, ünnepélyes. Lelkében, szivében valami megnyílik és most, ma tér be hozzá Valaki, aki szivét foglyul ejtette. Az idő rohan. Már éppen a legemlékezetesebb pillanatok egyike következik. Apja leteszi eléje az oltárt körülvevő rácsra a súlyos nagy Bibliát. Ő jobb kezét remegve ráteszi, bal kezét szivére helyezi, ott dobog, majd kiugrik helyéből kicsi keze alatt és mondja a szövegét: “Én.... Márta esküszöm az élő Istenre, hogy egész életemet Istennek szentelem” — elérnek agyához a súlyos szavak, megremeg belé. “Jézus nyomdokain fogok járni” — cseng fülébe újra saját hangja és lelkiszeme előtt kirajzolódik Jézus nagy fehér alakja. “Bizliámat naponként szorgalmasan olvasgatom” — eszébejut édesanyjától kapott teljes Bibliája. Ujjong szive. Igen!. Olvasgatom örömmel. “Utódaimat más egyháznak át nem adom” — hull öntudatába ismét az eskü szövegéből. “Isten engem úgy segéljen” — befejezés súlya döbbenti meg újra. Már más mondja a szövegét, de még fülében ott cseng saját esküje. Annyira lelkében élnek az eskü szavai. Nem tud figyelni másokra, csak azt érzi, hogy valami erő feletti nagy dologra vállalkozott. Nagyon komoly esküt mondott. “Oh segíts Jézus, hogy megtarthassam” — fohászkodik csendben, hogy megnyugodj on. Már az úrvacsora előtt vannak. A konfirmációi ünnepély utolsó cselekménye az áldás. Közeleg feléje az édesapja. Fejére teszi a kezét. “Apa keze remeg” — érzi Márti. De remeg a hangja is, amikor az igét mondja néki. Kitárult szívvel issza a szavakat. Lángbetükkel vésődik a leikébe: “Légy hív mindhalálig és néked adom az életnek koronáját.” Micsoda csodálatos igék! drága útravaló. “Boldog vagyok nagyon” — fogalmazza meg lelke érzéseit. Az urvacsorai beszédben ismét ez az egy
