Erős Vár, 1948 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1948-04-01 / 4. szám
ERŐS VÁR 3 IMRE ÉS TÁRSAI Irta: Dr. Kékén András “UJ FIÚ” LETTEM Ez igy igaz, ahogy a cím mondja. Isten uj munkahelyet jelölt ki számomra: a Deák-téri gyülekezetét. Bizonyára ő intézte úgy a dolgokat, hogy hamarosan a gyermekotthon is feljött Pestre. A vásárhelyi presbitérium átadta a felszerelést is, csak azt kötötte ki, hogy néhány vásárhelyi gyermeket is el kell tartanunk. Ez a megegyezés ma is érvényes. Most is vannak még vásárhelyi gyermekeink, s ha szükség lesz rá, a jövó'ben is jöhetnek. Ideiglenesen a mi kedves karnagyunknak, Weltler Jenőnek a lakásában helyezkedtek el a gyerekek. A konyháját és egy szobáját engedte át erre a célra. Szívességét a gyerekek azzal hálálták meg, hogy esténként sok Halleluja-éneket énekeltek el neki, ami bizonyára jólesett zeneileg képzett fülének. Persze, e tréfás megjegyzésen túl afelől is meg vagyok győződve, hogy reá is érvényes ez az ige: Ha valaki egyet befogad az én kicsinyeim közül.... Közben dúlt a véres háború és országszerte szaporodtak a hadiárvák. Összefogtunk Sztehló Gábor kollégáinál, a Deák-téri Luther Szövetségé mellett megszereztük az Országos Luther Szövetség támogatását, valamint Raffay püspök ur segítségét, s ilyenformán kibérelhettünk a Hűvösvölgyben egy nagy villát és 1943 őszén megint uj helyen, uj feladatokkal s a régieken kívül még negyven uj gyermekkel indult el az árvaház, amit akkor Evangélikus Hadiárvaháznak neveztünk el. A felavatás után egy reggel kimentem, hogy egyet-mást elintézzek s megismerkedjen a gyermekekkel. Ott ért a dél is. Leültem a fiuk asztalának végére, hogy velük ebédeljek. A jobboldali szomszédom a kis Nagy Karcsi volt, — ma már derék tanulója a Deák-téri iskolának, akkor még alig négyéves kis mujkó. Fejcsóválva vette tudomásul, hogy alig néhány kanál levest ettem. Biztatott is erősen, hogy kérjek még, hiszen van itt elég, és a testvér-néni jószivü, szívesen ád. Mikor észrevette, hogy a főtt tésztából is kevesebbet eszem, mint ő, újból megszólalt: “Nézzé, ha maga nem mer kérni, majd szólok én a testvér-néninek, én már jól ismerem őt.” Bizony, uj fiúnak nézett engem a derék gyermek. S ebben annyi igaz volt, hogyha fiúnak már nem is voltam fiú, mindenesetre uj helyzet és uj feladatok előtt állottam. 1944 karácsony estéjén hosszú és aggodalmas hetekre megszakadt az érintkezés a Deáktéri paróchia és a hűvösvölgyi árvaház között. Amikor végre lehetett, feleségem csónakon átkelt az akkor még zajló Dunán, kigyalogolt az árvaházba s megtudta, hogy az ostrom alatt és után a vezető diakonisszának, a jó Márta-testvérnek, meg Gizella és Róza testvérnek, sokat kellett gyötrődniük, szenvedniük és imádkozniok a gyermekekért, különösen a leányokért. Istennek legyen érte hála, ha sok minden el is veszett a felszerelésből, a gyermekek épségben megmaradtak. Csak egy kislányunk halt meg, — nem az árvaházban, hanem más óvóhelyen, s hogy milyen körülmények között, azt majd máskor megírom. 1945-ben nagyon sokat kellett dolgozniok a gyermekeknek, különösen a nagyobb fiuknak. Tolókocsin szállították ki az élelmet és a tüzelőt. Ezért is, meg az iskolák távolsága miatt is, a hűvösvölgyi épület bérletét átadtuk a Fébének, szeretetház céljaira, a gyermekeket pedig behoztuk a Deák-téri paróchia második emeletére. Ezzel megint uj helyzet állott elő, s mi megint “uj fiu”-ként kezdtük a munkát. Folytatása következik. NÉMETORSZÁGI LELKÉSZI SEGÉLY Januári számunkban foglalkoztunk azzal a tervei, hogy a Németországba szakadt magyar evangélikus lelkészek részére egy központosított helyről küldjünk segítséget s igy azok, akik másokon segítenek, maguk is gondviselésben részesüljenek. Gyülekezeteink közül egy pár határozott készségének adott kifejezést az első kérésre való rögtöni válaszadással. Főszerkesztőnk még január hónapban küldött el gyülekezetének Női Egylete segítségével egy-egy csomagot a menekült lelkészeknek. Amikor elmentek az első' csomagok, akkor láttuk meg, hogy milyen keveset tudunk adni csak, azoknak, akik életüket is képesek adni a Krisztus evangéliumáért. Szép volt mégis, hogy akadtak gyülekezetek, ahol megtanulták már azt, mit jelent “MÉG TÖBBET” adni. Amerikai egyháztagjaink oly sokszor állottak már meg az ilyen kérések mellett, s bizony gyakran tesznek panaszt még a tanácsosok is “MÉG MINDIG ADJUNK?” Igen adjunk, úgy mint azt az ÓTestamentumi hiyők adták, legalább keresetünknek EGYTIZEDÉT, a Krisztus munkájára. — Akkor álljunk csak meg az adakozásban, mikor Jézus áll meg az üdvösségadásban! Legyenek a gyakori kérések ÉBRESZTŐK arra, hogy milyen “rövidnek találtattunk” a jónak cselekvésében. A hitcselédeinek kérését meghallották következő gyülekezeteink az elmúlt három hónapban: New Brunswick, N. J.....................................$20.00 Perth Amboy, N. J......................................... 25.40 Cleveland West Side ..................................... 23.00 Pittsburgh, Pa.................................................... 26.00 Cleveland East Side...................vitaminokat adott
