Erős Vár, 1947 (17. évfolyam, 1-12. szám)

1947-12-01 / 12. szám

I XVI. ÉVFOLYAM PITTSBURGH 7, PA. 1947 DECEMBER 12 IK SZÁM MIÉRT "MÁS" A KARÁCSONYUNK... Évek óta sir dogálunk karácsony ünnepein. Siratgatjuk a régi szép ünnepeinket, amelynek hangulata, zavartalan öröme elszállott részben gyermekkorunk múlásával, másrészt a változó viszonyok következtében. Vanis mit siratnunk: Teljes mértékben igazuk van azoknak, akik azt állitják, hogy nem olyan karácsony ez, amilyen­nek lennie kellene. Az okok felsorolásában rendszerint külső dolgokat emlegetünk. Vannak, akik azt állitják, hogy régente csikorgósabb telek jártak s fehé­rebb karácsonyok voltak. Mások viszont az em­berek lelkében beállott közönyt látják nagyobb­nak a régi időkkel szemben. De még általáno­sabb a nemzetközi eseményekre való hivatkozás, melyet azzal szoktunk megtoldani: “hogyan is lenne kedve ma az embernek igazán ünnepelni.” S valóban, ha emberi tényezők szempontjá­ból nézzük a karácsonyi ünnepek értékét, akkor mindezek a dolgok valóban megváltoztathatják karácsonyt. De talán éppen ezeknek a külső já­rulékoknak a túlságos kihangsulyozása okozza azt, hogy mi mégcsak azt se gondoljuk meg, hogy tulajdonképpen nem az ünneplésről, vagyis az ember külső magatartásáról van szó karácsony­ban, hanem arról, hogy azon a napon történt va­lami a világ életében, ami éppen mivel történeti esemény, soha többé nem lehet meg nem tör­téntté tenni. A tegnapi nap már soha se jöhet vissza, mert eltelt a 24 óra s azt se sírva se eről­tetve nem lehet többé visszahozni. Karácsony napján egyszer, az idők teljességében történt va­lami s azt sem a hivők sem a hitetlenek nem tud­ják többé megváltoztatni. Ha tehát igy állunk karácsonnyal, hogy ak­kor csak egy nagy esemény történt, a Megváltó Jézus Krisztus született, akkor nekünk arra kell gondolni, hogy mit jelent ez a mi számunkra. Azonban ennél a vizsgálódásnál is újabb hibába eshetünk s főként a hivők juthatnak tévedésbe ezen a téren. Sok hivő azzal ünnepel karácsonyt, hogy oda viszi minden bánatát s arról akar be­szélni. Sokan szinte ünneprontókká lesznek az­zal, hogy odaállanak karácsony ünnepébe s el­kezdve nemzeti bánatukon, elsorolják minden emberi fájdalmukat s azután azzal fejezik be: Uram, te beláthatod, hogy nem lehet ünnepünk, hogy nem fogadhatunk úgy, ahogy illene s ne­künk barátaidnak ezt el kell ismerned. Szegény emberek, amilyenek mi vagyunk. Elszaladunk az orvosi irodába, a fehérköpönye­ges ember akarja adni az orvosi tanácsot és az orvosságot, de mi csak beszélünk, beszélünk, az­után kiszaladunk medicina, orvosi tanács nélkül és sóhajtozva, hogy úgy sem segit már rajtunk senki. Bizony nem segit rajtunk senki, ha a segit­­séget ilyen könnyelműen elvetjük magunktól, Karácsonykor elsősorban is nem mi emberek megyünk Istenünkhöz, hanem az Isten jön le hozzánk. És ha az Isten hozzánk jön, akkor el kell ismernünk még emberi jogon is, hogy neki legyen lesőbbsége elmondani azt, amiért hozzánk betért. Részünkről az illő és helyes magatartás csak az lehet, hogy mély reverendával hallga­tunk és figyelünk, hogy megérthessük minden szavát, minden mondanivalóját. Nekünk embereknek csak karácsony után van okunk az ünneplésre, amikor már megértet­tük, hogy ezen a nagy napon az Isten élő csele­kedettel, Szent Fia által annyit akar mondani, hogy szeret, hajlandó általa békességet kötni, “őt hallgassátok” és meghalljátok tőle a feltéte­leket. Az emberi élet egész tragédiája az, hogy ka­rácsonytól kezdve végig egész életén ő akar be­szélni, panaszával elárasztani az Istent, de soha­sem hajlandó hallgatni, elcsendesedni Isten előtt, hogy Ő is szólhasson s megmutathassa az utat, bajainkból való menekvés módját és azt az éle­tet, amelyet az ő követésével kellene élnünk ezen a földön. Keresztyén emberek ostromolják Istent imá­ikban, hogy nyúljon bele a földi események irá­­nyitásába; cselekedj Isten, büntess hatalmas ka­roddal, hadd lássák eleneid erődet. Isten pedig szánakozva néz pogány gyermekeire mondván, “hogyan beszéljek azokhoz, akik mégcsak Terem­tőjüknek sem ismernek el, ha az én gyermekeim, a hivő emberek se akarnak hallgatni atyai taná­csomra, egyszülött Fiamra, akit hozzátok küld­tem.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom