Erős Vár, 1943 (13. évfolyam, 1-12. szám)

1943-02-01 / 2. szám

ewaem: Megejtő erő van ebben a kérdésben. Ami­kor a vőlegény megfogja szelíden menyasz­­szonya kezét és belenéz a szív rejtelmes tengeré­be, ezt a kérdést súgja feléje: szeretsz-é engem? Amikor hegycsúcsok tiszta magaslataira kúszik fel a turista s az Alkotó munkáján vé­gigtekint, első gondolata nem lehet más, mint­hogy átérzi Isten szeretetét, Aki ilyen szépet alkotott a föld gyermeke számára. Amikor az Ur Jézus a megdicsőülés hegyé­ről már távozni készül, háromszor kérdi meg Pétert: szeretsz-é engem? Nincs a földnek olyan gyermeke, aki ne vágyódna szeretet után. Esengünk, küzdünk, élünk azért, hogy szeressenek. A szeretetnek azonban különös szabályai vannak. A szív nem képes magába zárni az egész világot, hanem leszűkíti azt egy néhány személyre. A fiatal szív úgy érzi, hogy szeretni tud mindenkit. Egyszer csak eljön az idő, ami­kor a szive jobban dobban valaki mellett s las­san dúdolni kezdi: Csak egy kislány van a vi­lágon. . . . Az Isten úgy teremtett bennünket, hogy mindenki megkapja' a maga szeretetének tár­gyát. Mindenki kapott valakit, akit szeretnie lehet és aki viszont szertheti. Akik ezt nem ta­lálták meg, azok igazában sohase lehetnek bol­dogok. A élet Istene csodálatosan hozza össze az embereket, akiket “egymásnak szánt”. Milyen szomorú, amikor mégis egyesek elfeledkeznek arról, ami olyan drága érték, olyan éltető for­rás az emberi szív számára. Kihűlt szivek olya­nok, mint a halott oltárok hamuja, nincs már benne melegítő erő, biztató láng, csak a fekete üszők, amelyik egyre feketébb lesz, ami lassan összekeveredik a szeméttel. JJ Elgondolkozom az én szerelmemen. Kettőt engedet szeretni az Isten: az egyházamat és a családomat. A családomhoz mindig csak örö­met, boldogságot kellene vinnem és mégis fájó sebeimet, megfáradt életemet, gondba őszülő fáradt testemet viszem. A másik szerelmemnek odaadtam egész éle­temet. Ifjú álmaim arról a szolgálatról szövö­­geték a képzelet arany szálait, amit egy gyüle­kezet körében fogok majd végezni. Erőm, tudá­som, aggódásom mind az övé. Sebei az én sebe­im, öröme az én örömem, gyásza, bánata, küz­delme az én szivem harcai, én égek benne, érte morzsolódnak le napjaim. És mégis, amikor halkan megmerem kérdezni tőled is Istentől rendelet szerelmem: szeretsz-é engem? . . .arra gondolok, hogy nem szeretsz engem. Nem az embert kérdem, nem az eszközt, hanem azt, akit szolgának, az Isten szolgájának neveznek. Fájó, nagy sebemnek nem az a panasza, hogy semmibe veszik az embert, hanem az, hogy azt az ügyet, amit szolgálok, az Isten ügyét nem szereti az én népem az első szerelemmel. Az Isten ügye csak úgy elférhet mellettünk de szi­vünkből kihalt az a szerelem, az az égő forró buzgóság, mely Isten dolgai után kellene, hogy eltöltse a gyülekezetek szivét. Talán öregek, fáradtak lettünk már? Vala­mi titkos sejtés biztat arra, hogy feltegyem magamnak újra ezt a kérdést, amint azt egy­szer Isten Fia kérdezte meg tőlem: szeretsz-é engem? Sajátmagamnak és gyülekezetemnek szivéhez szegezett kérdése ez a Megváltó ajká­ról: Szeretsz-é engem? Braehna.

Next

/
Oldalképek
Tartalom