Erős Vár, 1943 (13. évfolyam, 1-12. szám)
1943-02-01 / 2. szám
ewaem: Megejtő erő van ebben a kérdésben. Amikor a vőlegény megfogja szelíden menyaszszonya kezét és belenéz a szív rejtelmes tengerébe, ezt a kérdést súgja feléje: szeretsz-é engem? Amikor hegycsúcsok tiszta magaslataira kúszik fel a turista s az Alkotó munkáján végigtekint, első gondolata nem lehet más, minthogy átérzi Isten szeretetét, Aki ilyen szépet alkotott a föld gyermeke számára. Amikor az Ur Jézus a megdicsőülés hegyéről már távozni készül, háromszor kérdi meg Pétert: szeretsz-é engem? Nincs a földnek olyan gyermeke, aki ne vágyódna szeretet után. Esengünk, küzdünk, élünk azért, hogy szeressenek. A szeretetnek azonban különös szabályai vannak. A szív nem képes magába zárni az egész világot, hanem leszűkíti azt egy néhány személyre. A fiatal szív úgy érzi, hogy szeretni tud mindenkit. Egyszer csak eljön az idő, amikor a szive jobban dobban valaki mellett s lassan dúdolni kezdi: Csak egy kislány van a világon. . . . Az Isten úgy teremtett bennünket, hogy mindenki megkapja' a maga szeretetének tárgyát. Mindenki kapott valakit, akit szeretnie lehet és aki viszont szertheti. Akik ezt nem találták meg, azok igazában sohase lehetnek boldogok. A élet Istene csodálatosan hozza össze az embereket, akiket “egymásnak szánt”. Milyen szomorú, amikor mégis egyesek elfeledkeznek arról, ami olyan drága érték, olyan éltető forrás az emberi szív számára. Kihűlt szivek olyanok, mint a halott oltárok hamuja, nincs már benne melegítő erő, biztató láng, csak a fekete üszők, amelyik egyre feketébb lesz, ami lassan összekeveredik a szeméttel. JJ Elgondolkozom az én szerelmemen. Kettőt engedet szeretni az Isten: az egyházamat és a családomat. A családomhoz mindig csak örömet, boldogságot kellene vinnem és mégis fájó sebeimet, megfáradt életemet, gondba őszülő fáradt testemet viszem. A másik szerelmemnek odaadtam egész életemet. Ifjú álmaim arról a szolgálatról szövögeték a képzelet arany szálait, amit egy gyülekezet körében fogok majd végezni. Erőm, tudásom, aggódásom mind az övé. Sebei az én sebeim, öröme az én örömem, gyásza, bánata, küzdelme az én szivem harcai, én égek benne, érte morzsolódnak le napjaim. És mégis, amikor halkan megmerem kérdezni tőled is Istentől rendelet szerelmem: szeretsz-é engem? . . .arra gondolok, hogy nem szeretsz engem. Nem az embert kérdem, nem az eszközt, hanem azt, akit szolgának, az Isten szolgájának neveznek. Fájó, nagy sebemnek nem az a panasza, hogy semmibe veszik az embert, hanem az, hogy azt az ügyet, amit szolgálok, az Isten ügyét nem szereti az én népem az első szerelemmel. Az Isten ügye csak úgy elférhet mellettünk de szivünkből kihalt az a szerelem, az az égő forró buzgóság, mely Isten dolgai után kellene, hogy eltöltse a gyülekezetek szivét. Talán öregek, fáradtak lettünk már? Valami titkos sejtés biztat arra, hogy feltegyem magamnak újra ezt a kérdést, amint azt egyszer Isten Fia kérdezte meg tőlem: szeretsz-é engem? Sajátmagamnak és gyülekezetemnek szivéhez szegezett kérdése ez a Megváltó ajkáról: Szeretsz-é engem? Braehna.
