Erős Vár, 1934 (4. évfolyam, 7-15. szám)
1934-05-01 / 8. szám
1934. Május. ERŐS VÁR 5-ik oldal. ÉS LESZTEK NEKEM TANÚIM... Mondhatnánk “modern”, de inkább azt mondjuk “beteg” korunknak jellemzője a lázas nyugtalanság. Az ember fékevesztett csapongása, bűnei őrületbe kergetik a világot. Ma már letagadhatatlan, hogy sok intézményünkkel, melyekre oly büszkék voltunk, ott állunk a tönk, a csőd szélén. Még egy nagyobb rázkódás s csak a törmelékek felett kesereghetünk. Ezt a rázkódást kell megelőznünk teljes «rönkkel s minél előbb. Az ember a földkerekség minden részén szemben áll a megoldhatatlannak látszó problémákkal. Az életviszonylatok kiegyensúlyozásának nehéz munkájában megbukott úgy a tudomány, mint az emberi bölcseség. Ezt a megállapítást csak a magát ámító ember tagadhatja. Az emberiség félelemben, zür-zavarban s reménytelenségben vergődik. Egy összeomlott emberi civilizáció romjai között ott áll inogva egy intézmény, amely még megmentheti a világot a végpusztulástól, amelynek Istentől kijelölt elhivatása van s amely egyedül rendelkezik azzal a csodaszerrel, amely mindeneket jóvá tehet. Ez az intézmény az Egyház, a Krisztus Egyháza. Vájjon miért győzhette le régen Isten Egyházának népe az Evangelium egyszerű, de tiszta igazságával a pogányság sötétségét? Vájjon mi az oka annak, hogy a mai gonosz időkben alig hallható a hangja ott, ahol a “háztetőkről” hangos szóval kellene hirdetnie a megváltó s felszabadító igét? Az első kérdésre a felelet az, hogy a régiekben az élő, a halál felett győző Krisztus lelke élt s a bajokban és nyomorúságok közt sem felejtkeztek el a Mester szavairól: “E világon nyomoruságtok lészen, de bízzatok, én meggyőztem a világot!” A második kérdésre pedig az a válasz, hogy a Krisztussal, mint Simon Péter, csak a főpap udvaráig jutottunk el s ott, amikor megkérdezik tőlünk e világ szolgái és szolgáló leányai, hogy ismerjük-e Jézust, — mint Péter, — megtagadjuk. Az egyház a mai állapotában, mint régen a galileai férfiak csak “áll, a mennybe nézve.” Mondhatjuk azt is, hogy az egyház haldoklik. Vannak részei, amelyekben már élet nincs. A névleges keresztyénség egyes egyházaiból a szivet, a Jézus Krisztust, operálták ki a bölcs doktorok. Kötelesség mulasztással vádolható az Egyháznak az a része is, amely dogmatikailag, tanban igyekezett megközelíteni a krisztusi eszményt, mert nem siet a kétségbeejtő helyzetben vergődő emberiség megmentésére. Nem kivétel ez alól a megállapítás alól a mi evangélikus egyházunk sem. Nálunk is a fásultság, közömbösség tünetei ütköznek ki a beteg testen s szinte képtelenekké tesznek bennünket, hogy az uj megváltozott helyzetben megfelelhessünk Istentől reánk bízott hivatásunknak. A felszabadult sátáni erők vihara az egész világon pusztít s szedi a mieink közül is áldozatait. Teszünk-e ellene valamit, vagy mint a nádszál hajladozunk a széllel? Az biztos, hogy a helyzet mindaddig reménytelen marad, amig az Egyház ujra oda nem áll elhivatásának helyére, ahova Krisztus rendelte, hogy a Szent Lélek erejével szembeszálljon a gonosszal. Legyen annak bármilyen formája, vagy nevezzék bárkinek. A beteg emberiséget semmi más meg nem gyógyítja, csak a testté vált Ige. Mint az megvolt az első tanítványoknál, az őskeresztyéneknél s a hithősöknél. Az Ige ereje ma is ugyanaz, mint volt. (“Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz.”) S ha nem is hat azzal az erővel, amely látható s megfelelő eredménnyel járt a múltban, ennek csak az az oka, hogy azon egyesek és közösségek, akiknek kötelessége volna a tanítást a való életre alkalmazni, nem teszik kötelességöket. A mai kritikus idők veszedelme egész biztosan felébreszti az Egyház tagjait évszázados vetett ágyából s az eddig alvók, pihenők s nyujtózkodók talpra állnak s megtisztálkodva ujra munkához látnak az Ur szőlőjében. Elindulnak a Jordán vizéből kilépő Krisztussal s követik Őt egészen az Olajfák hegyéig. A megbízatás ma is az ami régen: “Elmenvén széles e világra, hirdessétek az evangélumot minden teremtésnek . . . minekutána a Szent Lélek eljő reátok, lesztek nékem tanúim ... a földnek mind végső határáig ...” Lesztek tanúim Oroszországban, Németországban, Amerikában . . . lesztek tanúim Jeruzsálemben, New Yorkban . . .mindenütt.... a föld mind végső határáig. Az Olajfák hegyétől nincs messze pünkösd. Legyünk mi is együtt egy akarattal. Önvizsgálatban megigazulva várjuk, mint valamikor a tizenkettő, — a Lángot, amely felperzsel e világon minden gazt s megtisztít minden lelket. Kérjük az Istent, hogy lelkesedni tudjunk az erkölcsért, az igazságért, az Isten országáért s hogy ébresszen fel bennünket e nagy dúló viharban, e zugó szélben az önzés és lelki tunyaság halottas álmából. Tüzes nyelvekben szálljon le ránk emberekre, hogy bátor hirdetői lehessünk a Megváltónak s az Ö szent evangéliumának. o. ].
