Leo Santifaller: Ergänzungsband 2/2. Festschrift zur Feier des 200 jährigen Bestandes des HHStA 2 Bände (1951)
VII. Allgemeine und österreichische Geschichte. - 67. Kálmán Juhász: János király olasz diplomatája (Ein italienischer Diplomat des Königs Johann von Zapolya [Giovanni Bonzagno])
János király olasz diplomatája. 331 Bonzagno nem nyerte el az Apostoli Szentszéktől kineveztetését. Frangepán Ferenc kalocsai érsek panaszolja1): a püspökök általában elmulasztják ennek kieszközlését2). Zápolyai később kérte ezt a Szentszéktől, azonban az ország megoszlása két uralkodó közt, a római kúriát nehéz helyzetbe sodorta. Kinevezte ugyan a János királytól behelyezett Várdai Pált esztergomi érsekké3), miután Ferdinánd királyhoz átpártolt és utóbbi szintén meghagyta méltóságában. Azonban megtagadta a Szentszék a János királytól behelyezett többi főpap és így Bonzagno kineveztetését, mert ezt Ferdinánd király ellenezte 4). Bonzagno mindamellett gyakorolta a püspöki jogokat 5) és élvezte a püspökség jövedelmét6). Azonban valószinüleg gyakran tartózkodott távol székhelyétől, Zápolyai környezetében. Bonzagno főpasztorkodása idejében klérusának egyik tagja, Bessenyei István7) nevezetes küldetésben járt el a pápai nunciusnál. Több magyar fő úr és köznemes 8) a Balaton-melléki Kenesére gyűlésre 9) hivta egybe az ország főpapjait, zászlósurait és nemeseit. E gyűlés céljául a trón viszályok helyett az országnak egy uralkodó jogara alatt való egyesitését tűzték ki. Ferdinánd király arra törekedett, hogy e gyűlésen résztvevők többségét a maga pártjának nyerje meg és ezért kérte a Szentszéket, hogy oda követet küldjön és az ő érdekeit karolja fel. A pápa a Ferdinánd udvaránál tartózkodó Pimpinelli Vince nunciust küldte ki a kenesei gyűlésre. Utasításaiban a Szentszék oly körültekintéssel járt el, hogy ezek a pápát a pártok feletti állásfoglalásában mutatták be. Csak a török szövetségtől iparkodott a rendeket elvonni, anélkül, hogy János híveit Ferdinándhoz való csatlakozásra hivta fel. Pimpinelli az insbrucki udvarból Bécsbe utazott 10 *). Itt megtudta, hogy a kenesei gyűlésen kevesen fognak résztvenni; ezért ő sem jelent meg, hanem levélben kérte a rendeket, hogy „érett megfontolással, okosan járjanak el, ne hozzanak elhamarkodva az országra háborút, a kereszténységre romlást, önmaguknak késő bánatot okozó határozatokat“, továbbá értesítette őket, hogy Óvárott fogja válaszukat vagy küldötteiket bevárni. Pimpinelli megjelent n) óvárott, majd néhány nap múlva visszatért Pozsonyba és itt akarta fogadni a kenesei rendek küldötteit. Kenésén azonban nem hoztak végzést, mert valóban kevesen gyűltek össze; ezért újabb gyűlést hívtak egybe Berenhidára. E gyűlésre 12) meghívták a nunciust. A rendek küldöttje: Bessenyei István volt. Bessenyei egyszersmind tolmácsolta a rendek köszönetét a pápa jóindulatáért. Tervezett gyűlésük feladata lesz, dönteni afelől: a két király közül melyiket tartják képesnek arra, hogy az országot megvédje és a nemzet szabadságát megoltalmazza ? Ahhoz fog csatlakozni az ország. Pimpinelli megígérte Bessenyeinek, hogy el fog menni Berenhidára 13). 1) 1553 VI 3. 2) „Nunc hic per donationem majestatis regiae, domini mei, libere possidetur archiepiscopatus Colocensis (in ea parte, in qua non est destructus per Tureas), episcopatus Transsilvanus, Waradiensis, Quinqueecclesiensis, Chanadiensis, Bosnensis et omnia ista sacerdotalia vacant per mortem et nullus petit a Sede Apostolica confirmari“ (Mon. eccl., II, 261). 3) 1529 II 3. 4) Fraknói Vilmos, A magyar királyi kegyúri jog Szent Istvántól Maria Teréziáig. Budapest 1895, 249—250. 5) Ez itt e korban általában szokásban volt. V. ö. Sörös Pongrác, Jerosini Brodarics István (1471—1539). Budapest 1907, 121. 6) Váradi prépostságát egy ideig talán megtartotta, de 1531-ben már Ilméri Imre vette át e javadalmát. Bunyitay, id. m. II, 55. 7) Nem azonos Nagybessenyei István marosontúli főesperessel, akiről 1552 V 21-én mint elhunytról történik emlités. Mon. eccl., I, 59. 8) 1531 őszén. 9) 1532 I 1-re. 10) 1531 XII 25-én. u) 1532 I 5. 12) 1532 március hónapra. 13) Fraknói, Magyarország és a Szentszék, III, 21—25.
