Erdőd és Vidéke, 1914 (1. évfolyam, 1-17. szám)
1914-04-12 / 1. szám
2-ik oldal. ERDŐD ÉS VIDÉKE 1. szám. társadalmi lap mozoghat. A politika berkei ismeretlenek maradnak előttünk. Amolyan köszörükő-féle szerepre vállalkozunk, de távol állunk minden aggressivitástól. Nincs a közerkölcsnek olyan tere, mely ne nyerne a többek hozzászólása által. Mert bár velünk születnek, belénk nevelődnek annak örök törvényei; azok folytonos hangoztatása, az élet minden megnyilvánulásának taglalásánál: föltétien biztos ut a legtisztultabb erkölcsi felfogás felé. Si vis pacem, para bellum. Tudjuk azonban azt, hogy a fejlődésben nincsen, nem állhat be szünet. Dolgozni kell, az arra kiválóan hivatottak ős Istentől ihletettek mellett az utolsó törpe epi- gonnalc is. E törvényt érezzük mindnyájan. Ez ad reményt arra, hogy a közönség nem vonja meg tőlünk jóindulatú szives támogatását és kitüntet elnéző pártolásával. Lapunkat a mindent átfogó örök szeretet jegyében, a feltámadás mai ünnepén ezekkel bocsájtjuk útjára! Szellemi tornára hívjuk fel társadalmunk minden rétegét, mert csak ennek lehet jutalma a megértés, a közerkölcsök igaz diadala s a nem hatalmi erővel fentartott, de az egészséges társadalmi béke. Hogy ezek mellett tallózni óhajtunk az irodalom mezejének illatos virágaiból is, csak természetes. Üdítő italra mindnyájan vágyunk s igy legalább megkíséreljük vedrünket belementeni a bűbájos italba. Végtére még a legkietlenebb kősziklából is fakadhat gyöngyöző forrásvíz. Ezeket a forrásokat igyekszünk majd mi is meglelni. Hü krónikásai leszünk végül az eseményeknek. Rövid foglalatát ezekbe® adjuk vállalkozásunknak. Teljes tudatában erőink gyengeségének, bizony fokozott önbizalomra van szükségünk, hogy e nagy feladatokkal megbirkózhassunk. Sőt ez önbizalom egymaga kevés is lenne a kivitelhez. Okok, amelyek életre hívtak. Irta: Kóródi Katona János. Odafönn az erdődi vár mohos falai alatt apró ibolyák virulnak, a vár bástyájáról végig tekintve le Majtény-felé és föl a Bükk-hegy falai felé mindenütt a feltámadó élet diadal menetét, fönséges szimbólumát látom. És ebben a tavaszi életkavargásbap itt vagyunk mi is. A kis lapunk fehér fodrait meg- meg lengeti a tavaszi munkakedvet hozó szellő, hasábjain apró ólomkatonák sorakoznak gondolatokká, akarattá, tetté s viszik szét a hirt harmincegy község népe közé: mi a ti katonáitok akarunk lenni, a ti javaitoknak apró igénytelen hangyamunkásai, ez a kis lapocska fehér fodraival a ti zászlótok^irömeiteknek visz- hangja, pallosaitoknak szócsöve, egy elhagyatott! járás érdekeinek szerény szószólóba. Hát ezért vagyunk itten. Megmosolyogtok ? Pedig nem akarunk nagyhanguak lenni. Tudjuk, hogy a mi hangunk kevés, mi nem vehetünk részt az országos politika hangversenyében, ily szerepeket nem kívánunk magunknak. coltatni volt kedve a házat, megint odacseppent: — Jön a Piskiri, juj — És ilyenkor csöndes, neszelő hallgatással elnyomta az álom. Piskiri volt most már a végzete. Piskiri nagy, hatalmas valakivé nőtte ki magát a Susu szemében, akinek nem mert ellenkezni, nem mert véteni, akitől nem mert sirni, akitől félt, Isten tudja mért. Piskiri fogalommá lett előtte. Egyszer aztán — csodák csodája — nem vették észre és Susu egyedül kiszökött az udvarra. Tetszett neki az aranyszabadság, belefeküdt a porba, ezt máskor úgy sem szabad. Azután azzal mulatott, hogy betemette a Jancsit, nyuszit, lovacskát, majd meg kiásta, újra betemette, újra kiásta a porból, inig nem egyszerre csak megjelent . . . Piskiri. Susu megrémült és se moccani, se sirni nem mert. Pedig ott hevert a Jancsi, nyuszi, lovacska, s most Piskiri biztosan elviszi, mert ő nem mert lehajolni, hogy fölvegye őket. És Piskiri csakugyan közeledett a Jancsihoz, majd nyuszihoz és lovacskához, s nagy szakértelemmel, vésztjóslón szaglászta körül valamennyit, minek láttán Susu nagy veszedelmet sejtve keservesen sirvafakadt. De az udvar távoleső sarkából senki nem hallotta a sírást, védelem sehonnan se jött. Pedig Piskiri most már Susu-felé tart, . . . igen . . . egyenesen neki, . . . Susu ordít, jajveszékel, . . . mi lesz most? ... És egyszerre érzi a a Piskiri nedves, meleg száját a kezén. Eddig moccani sem mert, most futásnak erdt. De ni . . . Piskiri nyomában . . . megint érzi a nedves meleget a kezén, azután Piskiri elsuhan mellette, előre fut . . . Susu megkönnyebbülten fel- lélegzik, de a kutya nagyot szökken és visszakerül elé. Susu ijedtében megáll, Piskiri most felugrik két lábra s Susu most már az arcán érzi a nedves meleget . . . Erre még jobban sikit, de mire felocsúdik, a kutya már jó messze, előtte szököl. Susu meglepetten látja, hogy semmi baja sem történt. Újra futni kezd, Piskiri megint nyomába, majd elhagyja újra és megint visszafut hoz’zá. Susu megint megáll és Piskiri száját érzi újra a kezén. Most már maga sem tudja mit érez, s nagy csodálkozásában abbahagyja a sírást, csak pislog a körülte ugráló kutyára. És most, mikor hozzáért a kutya, nem ijedt meg. Az jutott eszébe, hogy ni, hisz nem történt semmi. Visszanézett, s látta, hogy nyugodtan ott fekszik a jancsi, nyuszi, lovacska is, Piskiri nem bántotta őket, nem kellettek neki és őt A modern élet forgataga uj képeket hozott elénk. Mi jobban érezzük azt, hogy mi hiányzik nekünk, mire van szükségünk, mint a régiek, látjuk, mennyi munka, mennyi javítani való, mennyi nyomorúság áll előttünk, mennyi ellentét, békétlenség kiegyenlítése terheli a lelkiismeretünket. Ki akarjuk venni részünket a nagy társadalmi munkában, mely jobb jövő felé vezet. De amikor munkát kérünk, tudjuk azt is, hogy a gondolatainkat kell először kicserélnünk, terveket szövünk, harcot kell hirdetnünk minden lomhaság tunyaság ellen, a forrongó élet harckéz ségével kell megtöltenünk azokat, akik hallgatni akarnak reánk. A gondolatok, tervek papírra kerülnek, a nagy nyilvánosság magáévá teszi őket s igy lett belőlök akarat és tett. Nem mondom én azt, hogy közben nem történik sok papírpocsékolás, hogy nem kálódnak el tervek a kritika rideg és kegyetlen rostáján. De annyi bizonyos, hogy azok a kis ólomkatonák sokat dolgoztak azóta, amióta napvilágot láttak. Jót, rosszat egyaránt. Mi avval az elhatározással indulunk útnak, hogy a helyes, igaz ügy érdekeit fogjuk szolgálni. Ebben a /pillanatban, amidőn először kopogtatunk a házak ajtaján, munkatársunknak tekintünk mindenkit, még azt is akinek gondolatai sohasem fognak megjelenni e hasábokon. Meggyőződésünk az, hogy meg van az országos politika embereinek is a maguk irányitó hivatása. De ők csak a kormányzást végzik el, a végrehajtás itt lenn a vidéken a kicsiny faluk kicsiny határán történik és hiába minden jó szándék és erős akarat a jobb jövő megalkotásán, ha itt nem feszülnek meg a karok. Tehát a súlypont itt lenn van. És leisem bántotta, s kezdet nem félni. Most már tetszett neki, hogy ugrál a kutya, s már nem félt, mikor kezén érezte újra a száját, hanem rátette kezét a kutya fejére. Szerette a sima, bársonyosságát. Simogatta. Egy kicsit még félve, sze- pegve, de hogy Piskiri hálásan ugrálta körül minden bátorsága megjött, s a másik percben már ő szaladt a kutya után, azután megint a kutya ő utána, kergették egymást, játszottak együtt, s Susu most már egészségesen, életvidoran széleseket kacagott. Tetszett neki a játék, az uj pajtás. Most már látta, hogy Piskiri jó, semmit sem bánt, jó pajtás, lehet vele játszani, érdemesebb, mint a Jancsival, nyuszival, lovacskával, mert Piskiri mozogni is tud. S mert nagyon okos kis fiú volt, csodálkozott, hogy eddig félt tőle. Miért is félt? Hisz semmi sem igaz . . . És e naptól fogva ha Piskirivel felemlítették — ámbár nem fogta fel tudatosan, hogy az életnek az ő életébe játszá első hazugságára jött rá, hogy elérkezett az első tapasztalásához — egy kicsit felnőttes, ravasz, fölényes hitetlenséggel mosolygott. □
