Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1911
18 szerzett jogait mindenütt tiszteletben tartja, s így az eperjesi Collegium visszakerül a jogos birtokos kezébe. A fejedelmi kegy sugarait másképen is élvezi a sokat szenvedett főiskola. Újjászületését hatalmas föllendülés követi. Sorsa azonban össze van kötve a magyar szabadsággal. Emennek hanyatlása maga után vonja a Collegium bukását. A szatmári pacificatio után szomorú sors vár a Collegiumra. Hiábavalónak bizonyult minden áldozat- készség, minden erőfeszítés. Határtalan volt az elkeseredés a Collegium tanárai és az ifjúság körében, a mikor az ősi épület falait elhagyták. Újra kezdődött tehát az élet-halálharcz. De miként a magyar nemzet, úgy a Collegium is makacs kitartással, példátlan szívóssággal ismét visszavívta jogait. Az újabb kor nagy eszméi segítségére jönnek a már-már nemzeti jellegétől megfosztott nemzetnek, költők, írók, nagy államférfiaink előkészítik, majd megteremtik a modern Magyarországot. Az új kor szelleme kedvez a Colle- giumnak is és ez siet a becses időket a maga javára fordítani. A virágzásnak induló iskola kiváló tanárok vezetése, a régi evangélikus családok ivadékainak támogatása mellett, az egységes magyar kultúráért lelkesedő Sárosvármegye és Eperjes városa társadalmának rokonszenvétől kisérve, fényesen ünnepli meg fennállásának 200-éves fordulóját. Ez emlékezetes ünnep óta bizton halad a Collegium jobb jövője felé. E fejlődésnek nem áll útjában az a rettenetes tűzvész sem, a mely az ősi épületet csaknem megsemmisítette. A hamvaiból újjáépült falak között a tanulóifjúság száma évről-évre növekszik és a modern kor követelményei által támasztott nehézségek leküzdésében iskolánknak új patronusa jelentkezik: a magyar állam, a mely ily módon megérti múltúnkat s méltányolja azt a hatalmas szellemet, a mely e nagy múltnak reánk maradt nagy öröksége. Mélyen tisztelt Ünneplő Közönség! A főgymnasium tanárai és tanulói a mai napon elbúcsúztak az ősi épület századok küzdelmeiben megszentelt falaitól. Oh, hányszor hangzott el e búcsúszó a letűnt két évszázadban az ősi alma mater falai között, s mégis milyen más a mi búcsúzásunk! A mikor becsapódott mögöttük az ősi épület ajtaja, nem várt rájuk más, mint nyomorúság és szenvedés. A fényes Rákóczi-korszak letűnte után Matheidesz Sámuel igazgató így, írja le sorsát: „A szabad ég alatt, hol fejemet sem volt, hol lehajtanom, csikorgó télben és forró nyáron, egyik szállásról a másikra űzetve, kertekben, utóbb sátrak alatt, nyomozásoknak, vádaknak kitéve, ezer egyéb kellemetlenség közt viseltem hivatalomat." Az időknek örvendetes változását mi sem igazolja fényesebben, mint ez az új épület. A mi búcsúzásunk ama szent falaktól, nem az üldözötteknek, nem a bujdosóknak zokogásba fuló jajkiáltása többé. Búcsúzásunk örömünnep, a magyar kultúra örömünnepe, a melyben a magas kormány, az egyházak és az iskolák, a katonaság, a vármegye és a város jelenlévő illusztris képviselői éppen jelenlétükkel fényesen igazolják, hogy a letűnt sötét századok nemzetírtó harczait a szeretet, az egymás megértésének szelleme váltotta fel, hogy a magyar nemzeti kultúra szolgálatában — íme — mindnyájan egyek vagyunk.
