Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1890

Don Quichotte-ot. Van fenséges-heroikus szemléletünk annak teljes hiányával és tehetetlenségével. Eeglermészetesebb tehát, hogy ezen fenségessel szemben a komikum valami módon érvényesíti magát. Vegyünk tehát oly egyént, kit érzéki állapota teljesen kielégít; állítsuk ama képzeleti romantikus lovaggal szembe ezt az együgyű, természetes, mondhatnék falusi, parasztos öntetszést, önmegelégedést és önérzetet: s íme előttünk áll Sancho Pansa, mint a fenséges hősnek szükséges kiegészítője. Az egyik a maga gebéjét lovagménnek, a másik szamarát csak fülesnek nézi, melyet azonban határtalanul szeret. Don Quichotte és Sancho Pansa aesthetikus ikrek.

b) Példa a titáni fenségből. Képzeljünk titánt, ki merész kép- zelmi röptében közvetetlenűl magát az istenit akarja egyszerre megragadni és az emberi természet alapkellékeit s korlátáit lebontani és áthágni; e titán a lehetetlent és képtelent akarja. Egészen természetes és világos, hogy ilyen titáni természetben folytonos ellentét van az akarat és a lehetetlenség közt. Gyönyörűen mutatja be ezt az ellentétet Goethe „Faust“-jában. Ezen titáni alakkal szembe kell állítani oly értelmes lényt, -—- természetesen nem Sancho Pansa-féle embert — ki a titánban felismeri a tehetetlenséget, az akarás és nem telietés ellentétébe bepillant és öntudatának túlsúlyával, értelmének egész élével az ellentét egyoldalúságát hősének szeme elé tárja. Ez Mephistopheles, ki Faust kérdésére:

Mi vagyok hát, ha nincs reményem Az emberiét csúcsát elérnem,

A melyre törtet szív meg agy?

azt feleli neki:

Mindenkép az vagy a mi vagy.

Viselj parókát milliónyi gúzsba’,

Tedd lábad singnyi kothurnusra,

Csak az maradsz, a mi vagy.

t. i. ember, kivel a legsilányabb ember is érezteti, hogy semmiben sem külömb, mint ő.

c) Példa a tragikumból. Teszem, van király, ki egész birodalmát odaajándékozza gyermekeinek, lányai szeretőiének meg- jutalmazására; ki koldussá lesz, hogy lányainak méltatlan szeretetét megjutalmazhassa, kik őt és környezetét ajtajuk küszöbétől elutasítják. Világosan látjuk az ösvényt, melybe őt vaksága sodorja; érezzük, hogy ily állapotában a valódi viszonyokat teljességgel nem láthatja; a gonoszokat megjutalmazza, és leghívebb, leggyen- gédebben szerető lányát Cordeliát magától el taszítja csak azért, mert ez ádnok és hízelgő szavakkal nem tud gyermeki szeretedének