Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1890
a hiányt úgy akarjuk felmutatni, mintha fenség volna — balgaság, oktalanság; ezt látjuk éppen, midőn a hazudott fenséget kinevetjük; ez tehát a nevetségeshez tartozik.“ Ha a fenséges, melyet csak egy lépés választ el a komikumtól, nem az igazi fenség, hanem a komikumhoz tartozó valami, akkor nem is választhatja el a komikumtól semmi sem, mert benne van a komikum birodalmában. Azért ez a fenséges igazi fenséges s nem szabad mást érteni alatta, mert különben Napoleon szavainak nincsen semmi értelmük. Ha az összehasonlítást a fenséges és komikum közt tovább folytatjuk, akkor: 3. új viszonyt találunk a két aesthetikai képzet között. A fenséges leigázza az önérzetet, s ez mintegy rabságból kiszabadulni törekszik, s tényleg ki is szabadul és a fenséges fölé emelkedik. Mi lehet ennek az oka? A fenséges tárgyalásánál tüzetesebben kimutattam, hogy minden fenséges okvetlenül és erőszakosan minden más érzetet kizár. Ezért természetünk korlátozva van, csak egyetlen egy képzetet ismer és csak ezt az egyet emeli ki, miért is minden más háttérbe szorul, s csak ez lép előtérbe. így a fenséges saját lényedénél fogva korlátoz, egyoldalúvá tesz, és az emberi természet működését, érvényesülését nagy részben lehetetlenné teszi, sőt maga is korlátolt és egyoldalúvá lesz. Ez a korlát és egyoldalúság a fenségesnek Achilles-sarka, ez a hiánya. Természetes tehát, hogy ezen egyoldalúsággal szemben az emberi természet tehetségeinek tág köréből kizárt önérzet magát érvényesíteni törekszik, ellenszegül, felemelkedik? De a félreértés elkerülése végett azonnal hozzáteszszük, hogy ezen ellentét nem fejlődik tragikus konfliktussá, hanem hogy a fenséges a maga gyengeségében, tehetetlenségében, egyoldalúságában egészen világosan tűnik fel előttünk, a maga hiányát előttünk feltárja és ekkép komikus tárgygyá válik A mit tehát a fenséges erőszakosan elnyomott, kizárt, az komikummá emelkedik és a fenségesnek kiegészítéséül szolgál. Mondhatjuk tehát, hogy minden fenségesnek komikus komplement inna van. Állításomat nehány példában illustrálom: a) Példa a hősies fenségből. Képzeljünk magunknak férfit, kinek egész phantasiája a hőskor, a romantikus lovagkor idealismusában elmerül, a ki kizárólag csak ennek az idealismusnak él és csak érte rajong; ő annyiban is fenséges, a mennyiben képzelete minden mást háttérbe szorít olyannyira, hogy a valóságot többé fel nem ismeri, hogy rongyos kunyhót lovagvárnak és a szélmalmokat óriásoknak tekinti. Felismerjük ebben a hősben a nemes és vitéz
