Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1887
4 értelemben vehetők a szerint, a mint vagy teljesen függetlenek a tapasztalástól, vagy legalább közvetve azon alapúinak. A tiszta ész bírálatában tehát Kant az ismerő képesség apriori, a tapasztalástól független synthesiseire, vagyis a tiszta elméleti észre forditja főfigyelmét, mi mellett „tisztának“ nevezi az észt az érzéki tapasztalattal s annak empirikus megismerésével szemben. E czélból megkülönbözteti a szemlélő képességet („Anschauungs-Vermögen“), az értelmet („Verstand“) s a szorosabb értelemben vett észt („Vernunft“), a minek aztán főmüvének transcendentalis aesthetikára, transcendentalis analytikára és dialectikára való hármas felosztása felel meg. Transcendentálisnak arra való tekintettel nevezi vizsgálódásait, hogy a transcendens, azaz a tapasztalaton felülemelkedő ismeret lehetőségének kérdését tárgyalja, a honnan kritikai bölcsé- szetét transcendentál-philosophiának is nevezhette. Miután csakis a tiszta tudományokban foglalt apriori synthetikus Ítéletek alapján lehetséges ismeretünknek kibővítése, azért Kant így teszi fel a kérdést: mikép lehetségesek a tiszta tudományok, illetőleg syntlie- tikai apriori ítéletek általában ? Ezen alapkérdést tárgyalja a „Kritik der reinen Vernunft“ két részén keresztül: az első részben a transcendentalis aesthetikában amaz alapkérdés elemét, a tiszta mathematika lehetőségét, a második részben a transcendentális logikában a methapkysika lehetőségét és pedig az analytikában a tiszta természettudományt, a dialectikában az érzékfeletti világ’ metaphyBikájának lehetőségét fejtegetve. 2. Hogy Kant a fentebbi kérdésre megfeleljen, mindenekelőtt a „transcendentális aesthetikában“ az érzéki ismeret receptív képességét veszi bírálat alá. Ezen ismeret tárgya a jelenség, a külvilág, mely anyag- és alakból áll. Az anyag a belső vagy külső érzék aífectiója által adatik nekünk, míg ezzel szemben az alak szellemünknek, mint szemlélő képességünknek apriori ténye és birtoka és pedig ama két tiszta szemléleti alak, mely alatt minden érzéki- leg megismerendő tárgy szükségképenileg megjelenik: a tér és idő,1 a miből következik, hogy a „Hing an sich“ (a dolog lényege) előttünk ismeretlen marad. A tér és idő aprioritásán vagyis sziik- ségképeniségén és egyetemességén alapúi a tiszta mathematika, még pedig előbbin a mértani, utóbbin a számtani Ítéletek lehetősége, a mennyiben annak tárgyát a tér és idő, mint alapfeltételek 1 Lasswitz «Die Lehre Kant’s von der Idealität des Raumes u. der Zeit,« 1883. Aristoteles a tért és időt a tapasztalatból levezetett kategóriáknak (nem szemléleteknek) nevezte.