Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1887

IV. A gyakorlati ész bírálata.1

(Kritikai moráiphilosophia.)

A transcendens vizsgálódást a gyakorlati ész bírálata (1788.) folytatja, a melynek alapgondolatait már „Grundlegung der Metaphysik zur Sitten“ (1785) ez. legjobb alkotású művében előzetesen is fejtegette. A mint a tiszta ész bírálatában a tapasztalati s az apriori ismeret közötti ellentétből indúl ki, épúgy a gyakorlati ész bírálatának alapját is az érzéki ösztön s az észtörvény közötti analóg ellentét képezi. Feladata ennélfogva kimutatni, van-e az észnek apriori, minden tapasztalati föltevéstől független törvénye, mely által az akarat cselekvésre indíttatik. Itt mindenekelőtt az erkölcsi tudat, nevezetesen az erkölcsi felelősség és beszámítás tudata által közvetlenül beigazolt tiszta vagy apriori akaró tehetségnek, vagyis az erkölcsi törvénynek lehetőségéről van szó, a melyet Kant épen azon észben talál, a mely az érzékiség körét meghaladó feladatát elméletileg nem volt képes megvalósítani, úgy hogy ennélfogva mint gyakorlati ész a kívánó tehetséghez („Begehrungsvermögen“) fordúl. Az akarat, eltekintve annak tapasztalati meghatározásától s egyes egyedül a feltétlen észszerűségnek formája által meghatározva „tiszta“ akaratnak nevezhető, a melynél tehát nem az érzékiség, hanem az ész a törvényhozó, miáltal az angol felvilágosodás bölcsészetének laza moralismusával és uti- litarismusával feltétlenül szakított. Az akaratot meghatározó feltétlen észszerűségnek eme formája a feltétlenül parancsoló erkölcsi törvény, a kategórikus imperativus szemben a hypothetikus impera- tivussal, a heteronomiával, a mennyiben az észszerűség az egyetemes érvényüséggel azonos, mely imperativusnak főszabálya: Úgy cselekedjél, hogy akaratod maximája egyszersmind az általános törvényhozás elvéül szolgálhasson.1 1 2 Az imperativus az erkölcsiség- nek általános formája s épen a Kant-féle erkölcsi törvénynek eme tisztán formai és észleges jellege teszi az ő etlűkájának erejét és hibáját. Oly elvont az, mint Cartesius „cogito ergo sum“-ja, a melyből erkölcstani rendszert fölépíteni lehetetlen, míg viszont annak nagysága az erkölcsi elv autonómiájában van. A kateg.

1 Fredericks »Über Kant’s Princip der Ethik,« 1875.; Cohen »Kant’s Begründung der Ethik,« 1877.; Zeller »Über das Kant’sche Moralprincip,« 1880.; Wundt »Ethik,« 1886. 311—320. 1.; Gass »Gesch. der christl. Ethik,« 1881 —1887., III. 28—29. §.

2 »Grundgesetz der reinen prakt. Vernunft.« Kritik der prakt. V. r. pag. 141.

2