Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1887
10 imperativusban s annak ethikai főelvében, mint „a gyakorlati ész alaptörvényében“ részint közvetve, részint közvetlenül a tapasztalás terére szorított elméleti ismereten túli haladás, a szellemi lát- körnek tágítása fog’laltatik. A feltétlen „Sollenu, a mindenkit kötelező s minden tapasztalati indokoktól ment tiszta törvény ugyanis gyakorlatilag biztosít bennünket a feltétlen „ Können11 -ről, követelményeinek teljesítéséről. Az elméletileg be nem bizonyítható szabadság ennélfogva a gyakorlati ész követelménye, mi mellett arra a pontra: mi ösztönzi az akaratot a feltétlenül parancsoló erkölcsi törvény szerinti cselekvésre, azt feleli, hogy csak az erkölcsi törvény iránti tisztelet lehet rugója az erkölcsi cselekvésnek,1 mig minden külső törvényszerűség a legalitás terére tartozik. Ebből kitűnik, hogy Kant erkölcsbölcsészetében a kötelesség fogalma lép előtérbe, hogy tehát erkölcstana kötelességtannak mondható. „Empirikus“ jellegünknél fogva a causalitás törvénye által determinálva nem vagyunk szabadok, mig „intelligibilis“ jellegünk egyszersmind a lelkiismeret által is beigazolt benső szabadságunk záloga. Intelligibilis, az az absolute törvényhozó és empirikus, érzéki lényegünk összeegyeztetésének szükségképi gondolata a legfőbb jónak fogalmára azaz oly állapotra való kilátásra vezet, a melyben a természeti és erkölcsi törvény megegyezése alapján az erény a boldogsággal azonos, s az erkölcsiség és boldogság teljessé lesz. De miután ezen állapot csakis végetlen személyes létünk feltétele mellett lehetséges, azért a gyakorlati ész 2-ik postulátuma a lélek halhatatlansága. Végül pedig a legfőbb jó csakis oly ok és okozati összefüggésnek fölvétele mellett gondolható, mely a természetet és szabadságot, boldogságot és erkölcsiséget eredetileg egyesíti, vagy más szóval kifejezve: a tiszta gyakorlati ész 3-ik követelménye az istenség fogalma, az istennek létele. E három fogalom, ű. m. az isten, szabadság és halhatatlanságnak az elméleti észre nézve transcendens fogalmai a gyakorlati észre nézve immanens jelentőséggel és az erkölcsi tudaton alapulva: szükségképeni, objektív érvénynyel bírnak, de csakis gyakorlati tekintetben, a mennyiben elméletileg nem vagyunk képesek meghatározni, mi módon vonatkoznak valamely tárgyra s elméleti tudásunk épen nem bővül általuk. Kant erkölcsből csészéiének alaphibája az érzékiség fölé emelt ész transcendens jellegében, erkölcsi alapelvének üres formalismusá- ban, a kötelesség fogalmának stoikus, rigoristikus hangsúlyozásában 1 »Von den Triebfedern der reinen prakt. Vernunft« i. m. pag. 195. s. köv. 1.
