Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 36. kötet (277-283. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 36. (Budapest, 1908)
Schiller Bódog: A Hármaskönyv egyik állítólagos főforrásáról [283., 1908]
116 a Summáéhoz áll-e közelebb, avagy az eredeti forráshelyhez, a Summával egyezik-e jobban, avagy a Corpus iurissal. Szóval, nyomban kitűnik minden stilaris sajátosság is, a melynek tekintetében a Hármaskönyv a Summával rokon. És ezért bárki előtt, a ki futólag átlapozza e szövegközlést, azonnal felismerhető lesz, hogy azok a kifejezésbeli és stilisztikai különösségek, a melyek a Hármaskönyvnek és a Summának tényleg közös sajátságai, igazán nem jogosítanak fel arra, hogy az illető forráshelyeket egészben a Summára vezessük vissza, nem jogosítanak fel arra, hogy egyebet is tekintsünk a Summából való átvételnek, mint legfeljebb azt a harminczöt sort, a melyre mind mostanig nem akadtunk rá másutt is. Nem jogosítanának fel arra abban az esetben sem, ha a számuk tetemesen nagyobb lenne — Timon Ákos Ő Méltóságának világos fejtegetése után. a melylyel t. tagtársunknak a stiláris sajátosságokra alapított ellenvetését megczáfolta, fölösleges ezt énnekem újra fejtegetnem. Azonban a íJármaskönyenek a két Corpus iurisból származó mondataiban tényleg alig ran egynéhány stiláris sajátosság, a mely éppen csak a Summával közös. Ennek bebizonyítása végett hadd vizsgáljam meg csakugyan dr. Gábor úrnak ellenem felhozott példáit. Kezdem azzal, hogy a legális és naturalis iustitia szembeállítását, a mely, úgymond, az ókor előtt ismeretlen volt s a melyet a «barbár» középkor componált hozzá (pedig az nem egyéb, mint az ókori jogbölcselet egyik legnagyobb felfedezésének, a tételesen jogszerű és az anyagilag jogos megkülönböztetésének egyik formulázása!), ok nélkül hozta fel ellenem a t. felszólaló úr. Mert én a Summával való ezt az egyezést — «három sort» — készséggel elismertem a Summa hatásának. Úgy szintén a Summa javára concedáltam a «Tullius» tételét is: Ius est ars sive scientia boni et sequi; holott a Celsus definitiójának híres elegantiájából kivetkőztetése semmi esetre nem az osztrák Summa szerzőjének a vétke (alkalmasint a definitiónak Tulliusra ruházása sem),— a középkori jogtudományban ugyanis Porphyriusnak ama meghatározása nyomán, hogy a művészet a végtelenről való véges tudás, közkeletű volt a jog művészet és tudomány voltának 410
