Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 27. kötet (219-223. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 27. (Budapest, 1903)
Vámbéry Rusztem: A német btk. reviziója. I. Alapelv és büntetési rendszer [219., 1903]
lésével a birodalmi igazságügyi hivatal 1903 január 1-én a következő megállapodást hozta létre az egyes államok közt: 1. A büntetés feltételes elengedése különösen olyan elítélteknél alkalmazandó, a kik a cselekmény elkövetésekor 18-ik életévüket be nem töltötték. 2. Olyanoknál, a kik már előzőleg szabadságvesztésbüntetést állottak ki, csak különös esetekben alkalmazandó ez intézmény. 3. A kiszabott szabadságvesztésbüntetés nagysága nem zárja ki feltétlenül a feltételes Ítélet kedvezményét. 4. A kedvezmény megadása tekintetében a büntetést kiszabó bíróság véleménye kérendő ki. 5. A próbaidő az elévülési batáridőnél rövidebb időben szabandó meg. Az elvek ez egységesítésének leglényegesebb pontja az, mely kötelezővé tette az itélőbiróság meghallgatását a büntetés végrehajtásának felfüggesztése tárgyában. Ettől annak belátásáig, hogy czélszerübb, ha a felfüggesztés felett a bíróság dönt, igen rövid az út s nem tekinthető utópisztikusnak vornehmlich nur Jugendliche berücksichtigt, ohne das Erwachsene grundsätzlich ausgeschlossen waren. Dagegen griff in Hamburg und Schwarzburg-Sondershausen ein Unterschied zwischen Erwachsenen und Jugendlichen nicht Platz; andererseits waren in Baden noch bis vor Kurzem Erwachsene grundsätzlich ausgeschlossen. In Schaumburg- Lippe und Lübeck war die bedingte Begnadigung auf solche Personen beschränkt, welche eine Freiheitsstrafe noch nicht verbüßt haben, während anderwärts in dieser Beziehung Ausnahmen gestattet wurden. Die meisten Bundesstaaten hatten ein Höchstmaß der Freiheitsstrafe in dem Sinne festgesetzt, dass für eine darüber hinausgehende Strafe nur unter besonderen Umständen von der bedingten Begnadigung Gebrauch gemacht werden sollte. In Lübeck und früher auch in Baden schloß dagegen eine bestimmte Höhe der erkannten Freiheitsstrafe die Vergünstigung unbedingt aus. In den meisten Bundesstaaten war die Prüfung der Frage, ob die Aussetzung des Vollzugs beantragt werden soll, den Strafvollstreckungsbehörden überwiesen, also hinsichtlich der von den Amtsgerichten oder Schöffengerichten Verurtheilten den Amtsgerichten, hinsichtlich aller übrigen Verurtheilten den Staatsanwaltschaften bei den Landgerichten. Nur in wenigen Bundesstaaten (Württemberg, Mecklenburg-Schwerin, Schaumburg-Lippe, Bremen und neuerdings auch in Baden) war die Mitwirkung des erkennenden Gerichts vorgesehen. Auch die Vorschriften über die Bemessung der Bewährungsfrist stimmten nicht durchweg überein ; in vielen Bundesstaaten waren Anordnungen nach dieser Richtung überhaupt nicht ergangen.» S5 b5
