Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 23. kötet (196-200. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 23. (Budapest, 1902)
Várady Zsigmond: Észrevételek Reichard Zsigmond úr törvénytervezetére [197., 1901]
jellemi megbízhatóság tekintetében a legutolsó 30 évben a bírói karéhoz hasonlítható haladást és emelkedést tudna felmutatni. Mindazonáltal e jog megadását és a biró kezébe letételét az esküdtszéki bíráskodás behozatala folytán aggodalommal kell megfontolnunk. Két fokú íelebbezés esetében, a midőn mindegyik felebbezési bíróság az ügy minden részletét megvitatja és kivált a közbeneső egy valódi új tárgyalást tarthat, nem kellene félnünk e feltétlen jognak a biró kezébe adásától. Mert ha az elsőfokú bíróság visszaélésként rendellenes csekély büntetést szabna is ki, a vádhatóság felebbezése orvoslást adhatna. Az esküdtszéki bíráskodásnál azonban a törvényszék Ítélete rendszerint véglegesnek tekinthető, és bár a büntető perrend épen a 92. szakasz helytelen alkalmazása miatt jogorvoslatot engedélyez, a gyakorlatból úgy vélem látni, hogy a kúria igen ritkán és nehezen vihető bele a törvényszék ítéletének a Bp. 385. szakasz III. pontja alapján megváltoztatásába. Ez természetes is, mert a kúria az esetet a maga elevenségében nem látja és egy oly holt jegyzőkönyv alapján ítél, a mely jegyzőkönyv maga is a törvényszék felfogását osztó egyén műve. így az anyagilag korlátlan jog, legalább lefelé, az enyhítés irányában, lényegileg a felebbezés lehetőségében rejlő alaki korlátot is nélkülözné. A hivatkozás e részben a sommás törvény 64. szakaszára is épen azért nem állhat meg, mert ha a sommás biró visszaél e 64. szakaszszal, kellő felebbezés jogorvoslatának van helye és mert végre is a sommás bíróság által elintézett magánjogok százszorta kisebb súlylyal bírnak a jogász elme megítélése előtt, mint a büntetőtörvény által érintett szabadságjogok. A végszükségnek idegen személyek megmentésére kiterjesztése igen rokonszenves indítvány és e részben az igen t. előadó úr belső álláspontját örömmel hallottam. Bátor vagyok azonban figyelembe ajánlani, hogy idegen személyek megmentését a mentő szempontjából végszükségnek nevezni alig lehetséges. Ezenkívül az idegen személyek végszükségből megmentése szakaszában a jogos védelem eseteinél is okvetlenül sokkal szigorúbban kellene mérlegelés alá vonnunk azt a veszélyt, melyből a megmentett kimenekült és még határozottabban kell szembeállítanunk ezt magával ama ténynyel és annak büntetőjogi súlyával, a mely e mentés érdekében keletkezett. E két tényező
