Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 23. kötet (196-200. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 23. (Budapest, 1902)
Zachár Gyula: A birtok a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetében [199., 1902]
54 szere egészen különszerü elbírálást követel. Mert óriási kiilomb- ség van a között, ha a birtokos nem tudja, hol vesztette el a dolgát és a között, ha ezt egész határozottan tudja s csak a hely «hozzáférhetlensége» akadályozza őt abban, hogy a dolgot ismét hatalmába kerítse. Az indoklás szerint a gyakorlat fogja megállapítani, hogy mi legyen értendő «hozzáférhetien» hely alatt. Ez igen természetes, mert ennek megállapítása csakis esetenként, a fennforgó ténykörülmények tekintetbevételével lesz eszközölhető. És így is igen sok nehézséggel fog járni. Vehető ugyanis a «hozzáférhetlenség» relativ és absolut értelemben. «Relatíve», vagyis az esetenként érdekelt személyekhez viszonyítva a legváltozatosabb fogalmak egyike. Pl. a Tisza partján sétálónak kalapját elragadja és a folyó közepébe viszi a szél. Ha a sétáló tud úszni illetve ladik vagy egyéb alkalmas eszköz áll rendelkezésére, akkor a Tisza közepe nem hozzáfér- hetlen hely, máskülönben az. Vagy pedig a kútba ejtem a merítővödröt. Ha nincsenek alkalmas eszközeim, a hely hozzáfér- hetlen ha vannak, akkor nem az. A kérdés egyöntetű megoldása csak akként lenne megközelíthetőleg lehetséges, ha a «hozzáfér- hetlenséget» a szó abszolút értelmében vennénk. De a mai technikai értelemben mit nevezzünk «absolut hozzáférhetlennek». Ilyen lenne talán az indoklás példája a «mély vízbe esett gyűrű». Ez sem teljesen. Hivatkozom a L. 13. D. 41, 2-re «cum lapides in Tiberim demersi essent naufragio et post tempus extracti, an dominium in integro fuit per id tempus, quo erant mersi. Ego dominium me retinere puto, possessionem non puto. E forráshelyből nyilvánvaló, hogy a drága kövek a Tiberis fenekén sem voltak «hozzáférhetlen» helyen, mert hisz azok később tényleg felszínre hozattak. Ezen alapon tehát nem is mondhatta volna ki Ulpianus a birtok megszűntét. Ihering, a ki a birtokot a tulajdon külsőmegjelenésének és segédintézményének tartja, a fő súlyt a «post tempus» kifejezésre fekteti: «der Eigentkümer der Steine úgymond, hatte längere Zeit verstreichen lassen, bevor er sich entschloss, sie heraufzuholen, und eben diese fortgesetzte Unthätigkeit steht mit der Handlungsweise des sorgsamen Eigenthümers, dem omnia ut dominum fecisse nicht im Einklang, er hat seine Sachen längere Zeit in einer Lage gelassen die der normalen Gestalt des Eigenthums widerspricht». »06
