Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 16. kötet (143-149. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 16. (Budapest, 1898)
Oláh Gusztáv: Az elmebetegek jogvédelméről. Salgó Jakab felszólalásával [144., 1898]
17 sége ne jusson szerephez a kérdés eldöntésében. Az ép elméjű bűnös letartóztatásának vége szakad a kimondott büntetés lejártával, mert ezt emberi törvény megszabhatja és megszabta. De az elmekóros egyén természetszerűleg addig ápolandó, a míg azon állapota tart, melynek folyománya a bűncselekmény volt, mert elbocsáttatván, a meg nem szűnt ok ugyanazon okozatokat fogja szülni, mint előbb. És azután: az ilyen kóros elmekóros állapotú egyéneknél az intézet rendesen az ultima ratio, melyhez akkor folyamodik a család vagy a társadalom, ha minden más eszköz hiábavalósága már bebizonyosodott. A mikor az inbecilis egyén pl. intézetbe kerül, akkorra lejárta már magát nála a családi és társadalmi disciplinálásnak minden más formája. És a hogyan vagyunk az asociabilis elmegyöngékkel, ép úgy vagyunk a nehézkórosokkal. Melyik szakembernek lesz kedve magára venni a felelősséget egy epileptikus egyénért, a ki bűncselekmény kapcsán került tébolydába, hogy ez elbocsáttatása után nem fog újból összeütközni a társadalmi renddel? Hogy egyes ide tartozó esetben az eligazodás fölötte nehéz, még ha ápolásukról elegendőképen gondoskodva van, a minthogy nálunk nincs, az nem szenved kétséget. De végre is minden ember viseli azon kornak előnyeit és hátrányait, a melyben él és a psychiatria sem halad ugrásokban és erratumai tehát csak természetes fogyatkozásaiból erednek. De ha tekintjük különösen a mi hazai viszonyainkat, a melyekben a nagy közvélemény fölfogása elmekórtani dolgokban messze elmaradt a haladottabb nyugati államokéhoz képest; és ha tekintjük azt a félelmet, melylyel elmebetegre tekintenek és azt a kétkedést, melylyel egy ilyennek gyógyulását veszik, — akkor ezen kedvezőtlen külső körülmények között meg lehetünk elégedve az elmebeteg ellátásában és ápolásában elért viszonyainkkal, melyeknek fejlődése és föllendülése kizárólagosan a psychiatriai tudománynak érdeme. A mi már most azt a modus procedendit illeti, hogy az ilyen közveszélyes egyéneket az intézet csupán egy erre kirendelt bizottság votumára bocsáthassa el, úgy elismerem, hogy az intézeti orvos felelősségére nézve ez a mód nagyon kényelmes úgy a beteg, mint a társadalom irányában. De lényegében a kérdést nem oldja meg, mert tisztában kell lennünk azzal, hogy 2 47
