Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 16. kötet (143-149. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 16. (Budapest, 1898)
Horváth János: Az 1722/23. I. II. III. törvényczikkek által elfogadott pragmatica sanctio lényege és annak helyzete a magyar közjogban [146., 1898]
93: állunk. És ezen uralkodó és annak dynastiája ezen országokat, mint elválaszthatlanokat bírja és éppen azért ezek együtt kötelesek az ő trónját és egymás biztonságát megvédeni.» (Tisza Kálmán 1896. junius 25.) A dynastia és Magyarország közt létesült szerződés előtt az örökös tartományokat föl lehetett osztani, vagy másra ruházni, mint a ki a magyar trón elfoglalására az 1687. és az 1723. évi törvények szerint hivatva volt. A pragmatica sanctio után ez nem volt többé lehetséges. A magyar király szükségkép uralkodója volt egyszersmind Ausztriának. Az 1723. I., II., III. czikkek képezték az első biztos és szilárd, de egészen szerződéses kapcsot Magyarország és Ausztria között. E törvények nemcsak a dynastiával, hanem örökre a monarchia másik államaival fűzték össze Magyarország sorsát. Örökre alatt értve azt, hogy mindaddig, míg a pragmatica sanctio értelmében a királyválasztás joga vissza nem száll az országra. (Beksits nyomán.) A vexatio dat intellectum czímű hires röpiratban, melynek állítólag Bichwaldszky György kanonok lenne a szerzője, ez is olvasható: «Tudván azt a magyarok, hogy könnyebb nekik királyt kapniok, mint a királyi méltóságra vágyóknak országokat és koronákat, oly királyokat választottak, kik máshonnét vett eszközökkel is megvédhetik jogaikat és szabadságaikat, az ő lehető könnyítésökre. Még az 1723. II. törv.-czikknek is, mely a női örökösödést behozza ez az értelme. Mert a magyarok az elválaszthatatlan összeköttetés által nem uj terhet akartak magukra venni, hanem a külső erőket is szabadságaik és jogaik oltalmára fordítani.» (Marczali M. 0. T. VIII. k. 292. 1. stb.) Yirozsil 1850-ben megjelent Jur. publ. Begni Hung, czímü művében (41. 1.) a Magyarország és Ausztria közti uniót «perpetua et indissolubilisnek» mondja, de hozzá teszi: «Interim tamen unio haec non est reális, aut sic dicta incorporativa, sed personalis aut nominalis solum, in persona scilicet ejusdem imperantis stb. . . . quae secus etiam non incorporativa audit, i. c. talis, quae unitas civitatis unius ejusdemque communis Imperantis ac domus regnantis potestati subjicit, nullam tamen secus constitutionis vel administrationis singularum communionem inducens». Ennek ellenére azonban megrovólag említi azok nézetét, a 173
