Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 8. kötet (72-82. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 8. (Budapest, 1893)
Concha Győző: Az államhatalmak megoszlásának elvei [73., 1892]
25 értéké van, de élete nem jár oly veszélyekkel, mint a parlamentáris kormányzattal biró államoké. A szuverén akarat megoszlása mozzanataira, funkczióira, e funkcziók elkülönülése önálló szervek utján s egységük fenntartása a fentebbiek szerint egyaránt szükségesek. Hogy mindennek daczára az államokban nem mindig van meg a szuverén akarat mozzanatainak külön szervek utjáni keletkezése, mint p. o. egy abszolút monarchiában, vagy képviselet nélküli köztársaságban, ez vagy az állami eszmény rendkívüli egyszerűségének vagy az állam technikus fejletlenségének tulajdonítható, vagy annak, hogy mint a franczia forradalom rémuralmi idejében az állam tisztán polgárai erkölcsi erejében bízik s lelkiismeretükre hagyja szuverén akarata létrehozását és végrehajtását. Hogy pedig ott, a hol a szuverén akarat szerveinek elkülönülése már véghez ment, azok működésének egysége miért biz- tosíttatik némely államokban csak hatalmi és jogi eszközökkel, másokban főképen az állam erkölcsi erejének segélyével, attól függ, inkább bízik-e az állam tagjainak önuralmi képességében vagy pedig egy alkotmánylevél jogi szabványaiban. A tan története. Az államhatalmak fennebbi elmélete első sorban nyilván azt kereste, mi van az államban, nem azt, minek kellene lennie. Ezzel ellentétben az elméletek egy része egészen mellőzve az állam tárgyilag jelentkező természetét, az államhatalmakat egyszerűen valamely elérendő feladat szempontjából, mint ily feladatnak tetszés szerint alakítható eszközeit tekinti. Nyilvánvaló, hogy utóbbi felfogás csak ösztön- és ötletszerűen juthat helyes eredményekre, sőt, hogy az államnak s élet- nyilvánulásainak holt anyagként való tekintetbe vétele csak zavart okozhat, nevezetesen az államhatalmak természetének egymáshozi viszonyának fölfogását elhomályosíthatja. Az államnak mint tárgyilagos jelenségnek vizsgálata sem nyújt teljes biztosságot az iránt, hogy a helyest eltalálja, de legalább előzetesen nem elfogult valamely gyakorlati czél által. így sem az arisztotelikus, sem a Kanti felfogás nem magyarázza meg 47
