Szladits Károly (szerk.): Magyar Jogászegyleti értekezések 3. kötet (28-33. füzet) - Magyar Jogászegyleti értekezések 3. (Budapest, 1887)
Végh Arthur: Lachaud védőbeszédei [28., 1886]
38 télén és dicstelen szónoklati módszert honosított meg, az érzésszavalás elsajátítására indítva a kezdő ügyvedeket stb. Mindezen ócsárlással szemben ne feledjük el, bog}- kétféle kritika van. Az egyik szüklátkőrti, rideg, beteges hajlamú «ítész»-éktől ered, a kiknek nehezére esik az approbatio, a kik kajánul lesnek rá a gyengeségekre és saját tehetetlenségük «fájó érzetében» keresve keresik a lángész foltjait. Ellenben a felvilágosodott szellemek élvezik mindazt, a mi szép, mentik a hiányokat s ha maguk is fedeznek föl ámyoldalokat, kíméletesen, jóakarattal bírálnak. Az utóbbi fajta kritikát kell gyakorolni különösen az ügyvédekkel szemben, a kiknek pályája oly nehéz: művészet és mesterség egyaránt, a dicsőség utáni sóvárgás s a nyereség- vágy sajátságos vegyüléke, mint egy költő mondja. Lachaud egyébként kiállja a kemény bírálatot is. 0 a büntető ügyekben való ékesszólásnak, a juridicus romanticismusnak egyik első rangú képviselője. A mit a regény és a dráma, mint legérdekfeszítőbbet mohón hoz felszínre, az csak halvány képe annak, a mi az életben, a bírósági termekben föltárul. Ebből a forrásból merít Sardou és Dumas (Ferréol és l’affaire Clémen- ceau stb.) S ezen nagy, drámai érdekű jelenetekben volt főszereplő Lachaud. Plaidirozott az ember legdrágább kincsei: szabadsága-, becsülete-, életéért, oly bírák előtt, a kik minden benyomásnak ki vannak téve s a kiknek meghatottsága a vádlott fölmentését vonja maga után. Meghatottság és fölmentés! — itt a bökkenő. Mesterséges eszközökkel fölszítni az esküdtek szánalmát s kicsikarni tőlük a bűnös vádlott büntelenségét: kétségkívül a leglényegesebb ellenvetés az egész esküdtszéki intézmény, Lachaud, s az általa alapított iskola ellen. Fellázad a jogórzet, ha azt látjuk, hogy egy ügyvéd, a mikor maga sincs meggyőződve védencze ártatlanságáról, — egy nyers kifejezéssel élve — le bírja főzni az esküdteket, a kik elég lágyszívüek és értelmetlenek s hagyják magukat behálóztatni. Csakhogy ez az eset Lachaudnál soha elő nem fordult. Ha ő elvállalt egy desperatus ügyet, akkor meg is volt győződve védencze ártatlanságáról, vagy ha bűnöst védett, ő volt annak első bírája s Ítélete már a védelemben ki volt mondva. De ez nem is lehetett máskép, mert különben lehetetlen lett volna Armand-t, Texier-nét, Eish Allah-t fölmenteni. A ki szívre apellál, annak mély meggyőződésből kell beszélnie, 38
