Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)

1921-06-12 / 24. szám

1921 Junius 12. Magától értetődött, hogy milyen célzattal mondotta mondandóit Pösz­méte uram. A gyámoltalan, ácsorgó népség csak bámészkodott és egyik-másik már Pöszméte szavait is fontolgatni kezdte. Sőt Kernyés Ábris határo­zott kortesi kijelentést is tett, szól­ván: — Ugy-ugy! Harangszó hiján csak nem löszünk! De már ekkor Boris, jajveszékelve kiáltozott le a toronyból: — Embörök, gyüjjenek! Az édös apám! Csurgó Török Ádám erre a sirám­szóra nehézkes lépésekkel nekiindult. Tétovázva kocogtak utána a többiek is. Fent a toronypadlásban elsárgult ábrázattal, hanyatt vágódva, élet nél­kül feküdt Samu bácsi, de a harang kötelét görcsösen szorongatta a mar­kában. Pöszméte Ferenc ezen gyász láttá­ra megint csak szentes kádenciát mondott: Elszállt tüle mindön vétők, Nyugodjék a szögény lélök. De Boris nem igen akart belenyu­godni Pöszméte sietős természetű végnyilatkozatába, miért is jajongva szólott a többiekhez: — Mönjenek doktorér’.,. Egy-kettő a bámészok közül ment a doktor után, de bizony ez kint járt a pusztán, alkalmasint a bérlő fiával kártyázgatott. Tehette is, mert ilyen dolog-időben nem betegeskednek az emberek. A kórság elvárhat télig is. A jobb lelküek tehát a borbélyért szaladtak, aki egyben igen szép ko­vácsmunkákat is végez . . . Ennek a két mesterségnek rokoni voltát má­ig sem értem, de Kaszab szilárdan ki­jelentette kérdésemre: — így pászol ez, uram . . . test­vér foglalkozás ez a . . . kettő. Ha meg igy pászol, — gondoltam, — hát bele kellett nyugodnom! Nehéz táskájával fölért tehát Ka­szab uram a toronyba. Tudákos áb­rázattal kezdte vizsgálgatni az öreg, elernyedt testet és fontoskodva jelen­tette a körülállóknak: — Vagy él, vagy nem! — Úgy lőhet — mormogták körös­körül. — Mindig mondtam, hogy jelös ész ez a borbély —, müveltkedett Járom István, a katonaviselt zsöllér . . . — Édes apám, jó tanitó apám, kel­méd is itt hágy! — búgott fel zokogva Boris. A borbély kovácsos gyöngédséggel tolta el onnét a kétségbeesett asszonyt éS önérzetes büszkeséggel vigasztalta: — Né röttögj, Boris! Ameddig az érvágás mög nem lösz, addig ki nem mögy bélüle a pára. Embörök, — ki­áltotta, — vigyük lé az öregöt . . . A parancsszóra néhány ember íej­­nél-lábnál megfogta Samu bácsit és lecipelte a kertbe. Ott szépen lefek­tették a pázsitra. Ekkor a borbély sietősen nekikészülődött a munká­nak. A gyöngébb természetűek ar­rébb húzódtak . . . Megcsillant az alkonyat fényében a borotva . . . Boris remegve támaszkodott az öreg körtefának és reszkető aggodalommal leste az eredményt. Pöszméte Ferenc melléje került és lágyan súgta! — Boris! — No? — Ha meghótt is az édös apád, nem maradsz magadra! Boris neheztelve a vállát vonogatta erre a vigasztalásra. — Nem . . . nem! — szőtte a be­szédet Pöszméte, miközben csempe száját egyengette. — Magam is öz­vegyi sorban vagyok . . . Aztán mög, a harangozáshoz is értök . . . Jó lösz? Ezzel már a menyecske keze után nyúlt. Az alkonyat lassacskán pirosra fes­tette az égboltját. A nap tányérjára egy jókora felhődarab tapadt. Szarka ugrott a kerítésre és hangosan csö­rögni kezdett. Boris az apja felé nézett. De Pösz­méte nem tágított. Szinte természe­tesnek vélte az asszonynak iránta való jóindulatát. Csupán még annyit mon­dott: — Jó dolgod lösz nálam, Boris . . . Ezzel nagy hegyesen ment a tem­plom felé, mintha már is ő lett volna a harangozó. Az ajtóból odaszólott az ácsorgóknak: — Most hallgassák mög kendtök az igazi harangozást ... És kapasz­kodott fel a toronypadlásra. A borbély ezalatt elvégezte a dol­gát. De az öreg csak nem eszmélt. Kaszab uram kezdett aggóskodni. És halk hangon nyilatkozott it: Alighanem oda van! — 7 —-— Nem csoda, — toldotta a szót az egyik öregasszony, névszerint Sajgó­­né, — igön a szivére vötte a halálese­töt .. . — Jó lesz doktorért küldeni, — sür­­getőzött az odaérkezett biró. — Hát nem ártana, — válaszolt a tudományában megakadt borbély. Egyszerre csak megkondult a ha­rang és nagy zúgással kongott ki az utakra. Hol sebesen, erősen, hol meg lassan, gyámoltalanul szólott. Még a süket is hallhatta, hogy együgyü, hozzá nem értő kéz rángatja a Köte­let. Kongott, libegett össze-vissza a hang, mintha maga is röstelkedett volna azon, hogy igy dobálják haszon­talanul a levegő-égbe. Samu bácsi hirtelen megrándult. Előbb a lába húzódott fel, majd meg az ábrázatát fintorgatta keservesen. Szinte látszott rajta, hogy emberfö­lötti erőlködéssel iparkodik életre kel­ni. Kaszab, a borbély, helyzete magas­latára jutott újra. Diadalmas szerény­séggel mondotta: — Tudtam ... Az én munkám mégis csak munka! Az öreg pedig hirtelenül kezeire tá­maszkodva, föltápászkodott . . . Az­tán ijedten nézett szét, szeme egyik emberről a másikra siklott. Alig volt jártányi ereje, épen azért nagyot lé­pett. Boris átölelte szeretetből is, de meg azért, hogy el ne essék a halot­taiból föltámadott. Samu bácsi pedig ökleit összeszorit­­va, elkezdett hebegni és fenyegetve mutatott a torony ablakára. Pösz­méte éppen akkor fejezte be nagy be­mutató harangozását. Amint leért, szembe találta magát Samu bácsival, aki már egészen egyenesen járt. A görbeszáju ijedtében majd hogy elvá­­gódott. Megrökönyödve nézett hol Borisra, hol az apjára . . . Hebegve mondotta az asszonynak, látván, hogy nem üresedett meg számára az állás. — Boris, akkó’ még várjunk a szán­dékunkkal . . . Az asszony csufondárosan nevetni kezdett. A többiek nem tudták ugyan, hogy miről van szó, de hangos haho­tára fakadtak. Pöszméte haragosan szemére csapta a kalapját és sietős bil­legéssel odébállott . . . Samu bácsi pedig felment a torony­ba és megsimogatta azt a vasnyelvü, (Folytatás a 20-ik oldalon.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom