Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-06-12 / 24. szám
Előre Képes Folyóirat Samu, a harangozó A harangozásról általában az a vélekedés, hogy igen egyszerű, tudomány nélkül való munka. Azt mondják ugyanis az emberek, főképen Pöszméte Ferenc, hogy csupán a harangkötél rángatásától függ minden; azontúl aztán illendőképen szól az magától is! Hát nincs igaza senkinek. Pöszméte Ferencre pedig semmiképen se adjanak a belső emberek, mert tudnivaló dolog, hogy Samu bácsi öregségére való tekintettel, már régóta feni fogát a harangozói tisztségre. A harang nem beszél magától. Sőt úgy vélem, hogy a harangnak szive is van. Ki, hogy szokott véle bánni, úgy szokta visszaszolgálni. Teszem azt: Samu, az öreg, minden módon megszólaltatja azt a vasnyelvü, rézdereku minémüséget. Ha félkézzel ióditja a kötelet: lágyan, barátságosan kondul; ha meg erővel huzza: szinte siró szó röppen ki a torony Ablakán. Mély bugásu és szivhez beszélő egyszerre, haragos és fenyegető, ha Samu bácsi úgy akarja. Tehát a hebe-hurgyán Ítélkezők óbban teszik, ha hallgatnak. Hanem, a dologra térve, el kell mondanom, hogy Samu bácsi bá/ánytermészetü hírben állott. A feleségét soha egy ujjal sem bántotta. Az igaz, hogy az asszony sokkalta erősebb volt nála. Elhallgatta annak nyelveskedését. Perpatvarkodó természetéről pedig, csak sugdolózva, panaszkodó sóhajtások kíséretében ejtett szót. A falu előtt csupa jó a lek, csupa áhitatos szeretet volt ő kigyelme. — De hát az asszony, az asszony, mindönkit kiforgat a maga mivoltábul. Ezt a vélekedést Cs. Pap Vince szokta mondogatni, ha szóba került, hogy Samu bácsi harangozás tekintetében nem igen jár egy utón a pontos idővel. (Tudnivaló, hogy Pap Vincének ugyancsak kardos menyecske volt a felesége.) — Az igaz, hogy magam is nem egyszer hallottam, mikor Samuné odaszólott a kertben kapáló urának: — Apjuk!... apjukom! harangozza el kend a delet: iszön mán a nap is amott szalad! Az öreg méltatlankodva szólott vissza: — Jó’ van no! várhat a falu odá hogy én ezt a sort elkapáljam. Erre az öreg asszony dörmögve ment a maga dolgára. Csak félhangosan fenyegette az emberét: — Máj’ a Pöszméte Ferenc jobban mögtöszi a dógát. A harangozó erre a fenyegetésre belevágta a porhanyó földbe kapáját és haragosan elhúzta a delet. Ha olykor szóba hozta előtte egyik-másik, órával rendelkező tekintély, hogy nem sokáig járja ez a pontatlanság: nagyot hallgatott és beballagott az anyjukjához, elpanaszolván neki a nagy sérelmet. Erre aztán Samuné csípőre rakta a két kezét, úgy mondogatta meg az illetőnek a maga vélekedését: — Örüljenek kigy elmetök, ha ilyen harangszót hallanak... így esett aztán, hogy Samuné nyelves asszony hírébe került, mig az emberét, lázári sorsánál fogva, módnélkül sajnálták... — Hogy, hogy nem, az erős harangozóné ágynak dőlt. Oly nyavalya érte, amelylyel nem tudott megbirkózni még a szentmiklósi doktor sem! Egyideig tengett-lengett, szedte kelletlenül a sokfajta patikaszert, de egy szép májusi napon elmúlott tőle a keserű pohár. Meghalt szegény lélek. Samu gyámoltalanságában, olyan magára maradt, mint az ujjam. Mikor pedig Szent Mihály lovára is föltették az asszony koporsóját, az öreg ember szinte fuldokolt a sírástól... Temetés után nagy csöndesség támadt a házban. Csak egyszer egyszer hallatszott özvegyi sorban élő Boris lányának nehéz sóhajtása. Samu ott ült a kuckóban. Öreg szivében nem volt már több elsiratni való köny. Tétován nézett az ablakon belopózkodvó napcsikokra. .. Hirtelen felugrott. Az ajtó felé szaladt. Se szólt, se beszélt, csak bukó lépésekkel felkapaszkodott a toronyba és esze nélkül kezdett hali ta: ERDÉLYI LAJOS rangozni. Nem tudta mért teszi, csak rángatta nekibusultan a kötelet. Talán szive enyhülésére kellett néki ez a hangos munka. A harang bugása pedig egyenetlenül imbolygóit ki a messzeségbe. Valami csodálatos, reszkető mélységgel hallatszott az a kongás. Úgy zokogott, sikongott, mintha emberi lélek lopózkodott volna a rézfalak közé. Az égen járó felhők alighanem elérhették ezt a busongó harangbeszédet, mert nagy csöppekben siránkoztak le a zsendülő vetésekre. A falubéliek nagy ijedtséggel szaladtak az utcára. Keresték a harangozás időnkivüii okát. Keresgélték az ég boh tozatán, hogy vájjon a tüzkakas szállott-e valamelyik házra. De meg a hulló esőbe egy-egy jégmogyorócska is keveredett, tehát kétségbeesetten értek a templom elé. Sebestyén Rab Máté, aki előkelő tekintély volt a faluban, harsogó hangon kiáltott fel a toronyba: — Jobban rángassa kend azt a kötelet! attul szökik a jég! Alig hangzott el a biztató szó, máris muladozni kezdett a jéghullás és csupán nagy kerek csöppek pacskolták az összeverődött emberek, asszonyok hátát. De 'hirtelen megszakadt a rémes kongás is! Mintha kettévágták volna azt a siralmas beszédet... Még csak a szokásos, tompa utórugás (sem hallatszott ; mely más időben végig szokott libegni a levegőn. — Alighanem baj lösz odafönt — mondogatták szájról-szájra. A babonásabb természetű asszony népség táborában nagy ijedelem támadt. A görbeszáju Pöszméte Ferenc, már a baj nagyságát a maga igényeivel mérte és szükségesnek tartotta önzetlenül kijelenteni, miszerint : Bus az Uram, amit töttél, Ámde azért dicsértessél. Aztán meg kötetlen szóval iparkodott hamarjában hangulatot csinálni, harangozói minőségben való alkalmaztatása iránt. Mindjárt biztatta is a környülállókat: — Azér’ ölég szép harangszól} hallanak ma este is kendtök. _6 —
