Előre - képes folyóirat, 1921. május-június (6. évfolyam, 21-24. szám)
1921-06-12 / 24. szám
1921 Junius 12. formáját választottam, de félek, hogy a személyes búcsú nagyon fájdalmas lett volna nekem és talán egy kicsit neked is. Köszönöm ezt a pár hónapnyi boldogságot és őrizd meg emlékét a te Mignonodnak, aki soh’se szün meg szeretni téged.” Az első pillanatban nem értettem meg, miről is van szó, és újra átolvastam a levelet. A betűk összefolytak előttem, izzóan sütött a papiros és kétségbe voltam esve. El sem tudtam képzelni, mi okból hagyhatott igy el. Mert akkor még azt hittem, hogy a nők valami okból hagynak el egy férfit. Valami nagy szomorúság, reménytelen sötétség nehezedett rám, de ez csak pillanatokig tartott és mint egy őrült rohantam le a háziaszszonyhoz: . — Mikor kapta ezt a levelet ? — Most hozta egy hordár. Elszaladtam a szüleihez, akik nem tudtak semmit, ezzel szemben az erkölcsről és egyéb hülyeségekről kezdtek beszélni. Ott hagytam őket. Lázas fejjel szaladtam ki az állomásra ahol végül megtudtam, hogy az én szőke csodám Stettinbe utazott. Utaztam tehát én is Stettinbe, ahonnan, mert már ő is eltávozott, tovább mentem Kopenhágába, ahol végleg nyomát vesztettem. Ott kóvályogtam a Free Haven és a Tivoli között hetekig. Vártam, kutattam egyre őt, hátha feltűnik valahol. Az éjszaka kóbor lovagja lettem s ott, az éjszakák villanyfényes sötétségében kötöttem közelebbi ismeretséget a szesszel is. Órák hosszág álltam a Glyptothékában egy Mignon-szobor előtt, csendes elkeseredéssel szemléltem Sinding Adóratio-j át s a Thorwaldsen csipkefinomságu reliefjei mind-mind csak őt juttatták az eszembe. Nem bírtam feledni. Elhatároztam, hogy utaztatom a fájdalmamat és elhagytam Kopenhágát. Kolding és Fleusburg között gyilkos dán szeszekkel vigasztaltam magam s túl Hamburg lármáján s a Lüneburger Heide csendjén Frankfurtba értem. Akkor már bizonyos tudással és szakértéssel szoptam le magamat s hogy az italozáshoz jó keretet adjak, betértem az ottani Chat Noir ba. Nem vártam semmi szenzációt és lefokozott érdeklődéssel néztem végig Max Halbe, majd Wedekind egy-egy apróságát. A nagy szünet után szokatlan mozgolódás támadt a nézőtéren. Öreg, kipróbált színházi állt Mignon, bűnösen, könnyelműen és és a házasság tisztes tiszteletlenségé- mérsékelten felöltözve és énekelt: ben megőszült családapák látcsövei- * két tisztogatták és illetlenül izgatot- ‘ ‘Mi sem esik oly édesen, tak voltak. Nekem minden mindegy Mint az öt perces szerelem.” volt és nagyon kellemesen szórakoz* tam egy cognac, anisette és whysky- Itt abbaszakadt az elbeszélés. S keveréknek egy ravasz szalmaszálon mig mi megilletődve, elszorult szivvaló szörpölésével, amikor egy isme- vei néztünk Jansenre, azalatt ő egy rős hang csendült meg a színpadon, megsárgult, összegyűrődött, szomorú Felkaptam a fejemet és riadtan néz- kis levél foszlányait csókolta és zokotem a hang irányába. Úristen! Ott gott, zokogott . . . A DUNA... A Donauwellen-re, amit az anyám dúdolt valamikor nagyon régen ... a szemetverő, bájos képre, amit egy gyönyörű augusztusi reggelen, tágrameredt, {megfogott gyermekszemmel, a {vasúti ablakhoz odatapadva bámultam és a szelíd, doromboló, cicás, jószagu tavaszi Dunára, ami a kettes vagy négyes — oxfordit — ringatja . . . ezekre emlékszem. . . Az angol Wodsworth, akinek egy szeptemberi hajnalon, a Westminster-hidon a ködös, misztikus, északi Themze a világ egyik legszebb szonettjét mormolta a fülébe, azt mondta, hogy lelke van a susogó, hajbókoló fának, a párás, hajnali harmatokkal lihegve ölelkező mezőnek, a mesélő, csobogó, bohó pataknak, a zugó, komoly, mélyölü folyónak. . . lelkűk van, finom, pihegő, sokhuru, sokszirmu, drága lelkűk és úgy lehet szeretni őket, mint a legtisztább, legédesebb asszonyt, vagy undorodni tőlük, mint a csapseéki, pomádésszagu, pirosfestékes lorette-től. Jóságos, szelíd, szomoruszemü, csititós, puhakezü lelke volt a Dunának, mint egy sokat lángolt, sokat csalódott, hervadó szépasszonynak; elhallgattam órák hoszszat fönn a Margit-sziget csúcsánál, amint fodrosodott, '.mormolt, Csobogott, melankolikusan, ősziesen, szenvedőn. És most... Varázsos, husfényü, elomló, holdas éjeken az ercsii vagy dunavecsei parászt borzadó szemmel nézi a hallgató, sunyi, orgazdásan takargató Duna hátán a felpuffadt testű, himbálódzó hullákat és ködös, csusszanós, nyúlós éjjeleken, a molnárok és halászok hajóján, néma, késői utazók kopogtatnak, a nyakukat nyújtogatják, amelyen mély, rothadószélü, cafatos vágások húzódnak, a puffadt, sárga arcukat forgatják, amiből hiányzik a szem, a körmetlen kezükkel csapkodnak, mire kígyózó drót tekeredik, a lábukkal kalimpálnak, mire otromba, tunya, alattomos kövek kapaszkodnak és rábámulnak a torzult, puffadt, gómberedett, ^rothadó, férges arcukkal a parasztra, nieg a molnárra, hogy annak elmegy az étvágya a jóízű, paprikás, párolgó gulyásáról, a vászoninges, roppanó, (riss csipőjü, -meleg asszonyától, a szörpögő, pusmogó, duruzsoló pipájától. — De elduhajkodott ez a Duna! Te szegény, meggyalázott, bemocskolt Duna! Nem tudlak többet elhallgatni, mert sötét, titkos, éjszakai, súlyos csobbanásökra riadok fel, nem tudlak nézni, mert vádoló, hallgatag, torzult, szétmarcangolt hullák osonnak elém, nem tudom többet tavasszal a friss illatodat szürcsölni, mivel nehéz, fojtogató, rothadó szagokat lehel a vized. . . Undorodom tőled, Duna! Te Duna, utoljára mondok valamit. Ha néha elbeszélgettél a testvéreiddel, a Szajnával, a Themzével, a Rajnával és olyik szivetnyitogató, csendes, éjjel biztos kibökkentettek valami titkot az ifjúságukból. . . mikor Madame de Nesle zsákbavarrt éjszakai lovagjai zuhantak le a sötét toronyból, vagy mikor a Plantagenet-királyok alatt a White Tower sötét, dohos alagutján át fáklyás alabárdosok cipeltek nehéz, vértől csepegő halottakat, vagy mikor a Ritterek vércsefészkeinek ólomfedeles kerek tornyaiból, kövér, potrohos kalmárok csobbantak bele az örvénylő vízbe. . . Hát te szegény, meggyalázott Dunám, többet el ne próbálj menni beszélgetni, akármilyen csalogató is az éjjel, mert ezek a tisztességes, szelíd, csendes folyók vagy elszakadnak előled az undortól és utálattól, vagy neked mennek közösen és agyonvernek, nehogy tovább fertőzd a gyilkos, rothadó, bűnös lehelleteddel a világot. Az ember napjai nagyon is rövidek ahhoz, hogy a mások terhét is vállára vegye. Minden ember a maga életét éli és ezért megfizeti a maga árát. Csak az az egy baj, hogy az ember egyetlen hibájáért annyiszor kénytelen fizetni. Igazán folyton újra és újra kell fizetni. A sors számláját az ember soha sem egyenlítheti ki véglegesen. WILDE. 5
