Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-07-14 / 29. szám
ELŐRE KÉPES FOLYÓIRAT keservesen összekuporgatott malacra valót. Szegény Tótosné sokszor ki is kell) az isteni gondviselés ellen: — hogy ő se rosszabb, mint más, a templomba is rendesen eljárogat, de azért a baj’ ból kétszer annyi jut neki, mint másnak. Nincs szerencséjük semmihez; hiába húzzák az igát, mint az állat, s hozzá még tisztességesen jól sem mernek lakni, azért se tücski, se hajtsdki a háztól! De mindezek dacára is Tótos nem vesztette el a reményt, csak várt türelemmel. — Ezt a nyavalyát már a születésével magával hozza a szegény ember. Tótos is azt gondolta, hogy ami nem volt, az még lehet, majd kifaragja azt az idő. Hát jól gondolta; mert most az egyszer ki is faragta azt szépen — mert a tiz-husz fillérenkint lerakott pénzektől újra meghízott a kis vászonzacskó, — ami körülbelül megfelelt egy jóravaló malac árának. S aztán hogy-hogy nem — azt már csak Tótosné tudná megmondani —■ valamiképp a gólya is elkerülte az egyszer a kis házikót. Na, gondolá magában Tótos: most vagy soha! éppen holnap lesz Büdössön heti vásár, hát majd elnézünk. — Igaz, hogy jobb lett volna a nagy vásárt bevárni, de az még igen messze van. Az ilyen dolgot meg nem igen jó halogatni, mert az ördög nem ah szik soha; majd megint közbe talál jönni valami. Érett megfontolás után oda is szólt a hűségesen robotoló párjának: hogy úgy nézze a dolgát, hogy holnap reggel napfeljöttén bent legyenek Büdössön a malac irányában. ő maga pedig felcihelődött a padlásra, hogy a házasságuk óta összetarlózgatott lim-lom közül előkeresse azt a bizonyos kis pergőt, amit még suhanc korában kerített valahonnan, még pedig azzal a szándékkal, hogy: “majd jó lesz az valamikor egy süldőnek a nyakába”. — Lám, milyen jó az, ha az ember előre gondoskodik valamiről — elmélkedett magában Tótos a lbmotolás közben. Hosszas keresgélés után meg is találta a régi szerze7 ményt. Igaz, hogy a rozsda nagyon elbánt vele, de az semmi, a fő az, hogy meg van. Este korán nyugovóra tértek, nehogy a hajnali álom elnyomja őket. — Azonban aludni egyikük sem tudott, csak forgalódtak az ágyon, mintha csalán közé feküdtek volna. Óra nem lévén a háznál, Tótos kikiment az eget kémlelni, hogy a csillagok állásából tapasztalja ki az idő hahaladását... Úgy látszik, ebben a tudományban elég jártas volt, mert a meghatározott időben már ott ültek kettecskén a büdössi vásár-bejárónál. Ott nézegették az előttük elhajtott jószágokat, hogy melyik is_ lenne nekik való. Már gyérülni kezdett a hajtők száma, de még mindig nem került elibéjük olyan, ami a tetszésöket megnyerte volna. Mindegyikben találtak valami kivetni valót. — Ez nagyon nyúlás! —• Ennek hosszú az orra; — ennek igen hegyes a füle; — ebbe meg tán bél sincs! — Ez a kis ártány megjárná, hogy ha koca lenne!... — Na — mondá kedvetlenül Tótos — úgy látszik, ide nem kerül ma olyan, ami nekünk való lenne. — Hát az ott ni! — figyelmezteté egy oldalbalökéssel az asszony Tótost. — Oda nézzen csak kend, — s egy helyes kis göndörszőrü süldőre mutatott. Azzal felugrott, mintha egy kedves régi ismerősére bukkant volna, de Tótos visszarántotta... — Ne szaladj te! nem lopják azt el; fortélya van a vásárnak. — Majd nagyon felbeszél vele, ha észreveszi, — hogy igen akarjuk. —Csak tartsd szemmel, hogy hol állapodik meg vele, én meg addig kitapasztalom, amig oda érünk, hogy és mint áll most a disznó-félének az ára. így ballagtak csendesen a malac gazdája után. Az asszony még pislantani sem mert, nehogy a helyes irányból kizökkenjen a szeme Amint odaértek, Tótos oda szólt úgy félválról a malac gazdájának: — Eladó ez a malac, földi? — Nem malac ez, atyámfia — szólt sétődötten a földi — süldőnek is megjárná !... — A’ lesz, >ha megéri! — vágott viszsza Tótos. De a diskurzusnak mégis csak az lett a vége, hogy Tótos áldomást fizetett. Tótosné pedig gyönyörködve nézte,— hogy milyen jóízűen ropogtatja a kis göndörszőrü az általa elibe szórt kukoricát. — Igaz a’! hát aztán hogy is hívják — 11 — ezt a mi kis jószágunkat? — kérdi Tótos a régi gazdát bucsuzkodás közben. — Ennek a becsületes neve atyámfia “Csákó”.. . Jó szerencsét hozzá... így lett annak a kis négylábú, göndörszörü “Csákó”-nak a boldog tulajdonosa Tótos... Gyönyörű kis jószág is volt a “Csákó”. Hosszú, gyomros jószág, rövid láb, rövid orr, hatalmas lelógó fülekkel. — Nahát ezt már megilleti a pergő — mondá Tótos a párjának — s nyomban a nyakába is tette. A “Csákó” eleinte ugyancsak szabadkozott a nagy kitüntetés ellen, de később egészen megbarátkozott a pergővel. Kényesen szedegette az első lábait Tótosék nagy gyönyörűségére. — Valami szép hangja van. ennek a pergőnek — mondá Tótos az asszonynak — kár lett volna valami girhes malac nyakába. — Hát olyanért úgy sem adtuk volna ki a pénzt — szólt vissza az aszszony. Hazáig nem is fogytak ki a “Csákó” és a pergő dicségetéséből. A disznópásztorral még aznap este megbeszélték az ügyet, hogy hadd járjon ki a ‘ Csákó’ a legelőre, de a lelkére kötve, hogy csak nagyon vigyázzon reá, mert még idáig nem volt nyáj között. Nem nézik ők azt majd behunyt szemmel; jó gondviselés mellett még az őszre le is fijalhat. Az lesz aztán az igazi áldás a háznál, egy jófajta fias koca, azzal az eleven kis csikós jószágokkal. Etették is Tótosék a “Csákót” éjjelnappal, hogy a süldőből mihamarabb disznó váljék, de meg is látszott rajta, mert szemlátomást nőtt. Tótosék nem győztek eleget gyönyörködni benne, csak azt várták igen nehezen, hogy valami változáson menné már keresztül a “Csákó”. Végre annak is megjött az ideje, — mert egy esti szürkületen beállított hozzájuk a pásztor és nagy komolyan előadva, hogy “most már vigyázzanak a Csákóra, mert igy és igy áll a dolog...” Tótosékat majd levette a lábukról az örömhir. — Hát csakugyan úgy lenne? Hm, a kis Csákó! Valami jófajta disznónak
