Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-07-14 / 29. szám
A Tótosék“Csákó”-ja. Irta: Füzesséry Zoltán. Nem valami nyalka, huszár-csákóról lesz itten szó. — Ugyan hogy is kerülne Tótosékhoz az ilyen különös portéka. Szegény Tótos, — nem látott ő talán még életében sem se csákót, se huszárt, — de még a falu belsejét is csak úgy ünnepnap ha látta. ,Az olyan igazi szegény emberek fajtájából való volt ő, de akik véletlenül mégis a saját hajlékjkban húzódhatnak meg. Ez pedig úgy esik meg, hogy ha a faluban valamelyik kisebbszerü gazdának, ilyen vagy amolyan okból, öthat lépést le kell csipni vagy a kertje végéből, vagy pedig a pusztán álló telke alsó résziből, ki más venné meg aztán az ilyen abrosznyi terjedelmű kis földecskét, mint az olyan örökös napszámon tengődő, Tótosféle szegény ember?! Egy ilyen hatalmas területen húzódott meg az ő saját építésű kis házikója is. Nem valami mutatós építmény volt biz a’; nagyon meglátszott rajta az avatatlan kéznek-a nyoma; de azért Tótos szörnyen meg volt elégedve a saját alkotásával; Órák hosszat el-elgyönyörködött benne, ha úgy ünnepi alkalomra szép fehérre kimeszelte az asszony, szép sárga licselővel, az aljára egy széles szalagot ‘húzva. Hát szó ami szó, szép is volt az úgy nyáron át a zöld bokrok és virágos fürtü akácok között. Sokkal kellemesebb volt ott a madarak csicsergését hallgatni, mint bent a faluban a gonosz szomszédok perpatvarát. Igen ám, csakhogy a rózsának tövise is van; valamint ennek a lomb közé bujtatott kis házikónak is meg volt a maga tövise. Eléggé szurkálta az szegény Tótost. Hiába! — ilyen a szegény ember; soha sincs megelégedve a sorjával. így volt azzal Tótos is, hogy amig haza nem volt, ez volt minden imádsága: — “Nem bánnám, ha olyan volna is, mint egy róka-lyuk, csak az enyim lenne”. Most, hogy a ház meg volt, az lett a nótája: — “Mit ér ez a ház, ha nincsen kert hozzá; anélkül olyan, mint a kitépett farkú madár”, j Ez üolt az a tüske, ami Tótost foly- ton szurkálgatta. Pedig hát az már i nem a kis házikó hibája volt, hogy nem a hozzátartozó kertre nézhetett azzal az arasznyi kis homályos szemével. Az az, hogy a kert meglett volna; ki volt az méregetve régen! Ki is lett karózva. Meg is alkudtak rá még ezelőtt tiz esztendővel. Ki volt ott már számítva minden talpalattnyi hely. Hogy ide vagy amoda milyen vetemény ke+ rül, hány fajta csemege-fát ültetnek beléje s melyiket hova ültetik?... — Istenem — elmélkedett magában Tótos, ha a kipécézett kerten legelteté a szemeit s képzeletben a beléje ültetendő csemege-fákat maga előtt látta — milyen gyönyörűség is lehet az, ha az ember a saját fájáról szakíthatja a gyümölcsöt ?... De hogy mégis, mért nem szakíthatta arról a képzelt fákról Tótos a gyümölcsöket, annak is megvolt a maga (prózai oka. Nem kisebb dolog akadályozta őt abban, minthogy a vételárból még most is annyi hiányzott, mint amennyi akkor kellett volna hozzá, amikor megalkudtak a kertre. A foglaló egy kézszoritás volt; annál többet pedig most sem igen adhatott volna. Hejh! pedig szépen kiszámitgatták azt Tótosék, hogy és mint fogaz a pénz összejönni.,.. Azzal tisztában voltak, hogy napszámból nem hozzák össze soha. De azért van az embernek esze) hogy éljen vele. Tehát úgy okoskodtak, hogy összekuporgatnak egy kis malacra valót, felnevelgetik, ha pedig felnő, megsokasodik, s az lesz majd a háznál a takarék. Egy-két év, s aztán meg lesz a kert is, meg talán telik majd egyébre is.. Csak egyre nem gondoltak, hogy ember tervez, a baj meg végez... Abból pedig kijutott Tótoséknak is bőven. Hol itt, hol ott szakadt valami; hol ez, hol amaz nem állta már a foltot; egyszer keresztelő, másszor temetés, — igy jött ez szépen sorjába mindig, e nélkül nem igen múlott el esztendő. De csodálatosképpen ezekből az apró jövevényekből egy sem maradt életben. Mintha megbeszélték volna, hogy itt csak a nagy szegénység vár reájuk s szép csendesen elment egyik a másik után egy boldogabb hazába, s útiköltség gyanánt mindegyik magával vitt egy-egy — 10 —
