Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-07-14 / 29. szám

ELŐRE KÉPES FOLYÓIRAT Ezért hiábavaló volna, ha csak az egyik gyár vagy műhely munkásai lépnének követelésekkel a munkáltató elé. A tőkés meghallgatná a dacos kö­vetelést és gúnyos nevetéssel elutasí­taná őket. Azt mondaná nekik: “aki­nek nem tetszik a fizetés, az pusztul* jón a mzhelyem területéről. Ha ti nem akartok dolgozni, akkor kapok másokat. Olyanokat, akik még nincse­nek szervezve, olyanokat, akik örülné« nek, ha beengedném őket a gyáram­ba.” így beszélne a munkáltató és igaza volna. Ha csak egy gyár munkásai vannak szervezve és a többi munkái műveletlen, szervezetlen volna, akkor annak az üzemnek a munkásai ugyan­olyan gyengék lennének a munkálta* tóval szemben, mint az egyedül álló munkás. Ha valamely iparág munkásai ko­molyan akarnak gazdasági helyzetü­kön javítani, akkor az iparág összes munkásainak a szervezet keretébe kell tartozniok. Minél jobban közelitik meg ezt a célt, annál eredményesebbek lesz­nek a gazdasági harcaik és annál ke­vesebb áldozatot kell hozniok követe­léseik megvalósítására. De még ez sem használna sokat, ha valamely iparág összes munkásai kitü­nően volnának szervezve, de a többi iparágak munkásai nem szervezkedné­nek. Ebben az esetben a szervezett szakma vagy ipar kiváltságos helyze­tét gyorsan megdöntené az, hogy any­­nyian tódulnának a szakmába, hogy a kivívott eredményeket semmiféle mó­don nem lehetne megtartani. Ezért az összes munkásoknak egyenlő érdekük, hogy minden iparág munkásai jól le­gyenek szervezve, hogy a tőkések osz­tályával szemben az egész munkásosz­tály szervezett ereje álljon. JL„. ju e»/.A as o..us> »r«ju »ajtó, amely N00 tonna nyomást bir gyakorolni is egy f>0 inches acél lemezt 42 Inchnyi átmé­rőjű és egy negyed inchnyi vastag formába sajtöl össze. A magyar ni. Vitéz, Csokonai Vitéz Mihály, akit Kölcsey parasztosnak, Kazinczy való­színűleg nem többnek, mint érdekesen furcsának látott, szegény Vitéz, meg­járta. Akkor ő előtte, még az édes ap­ja, vagy pláne nagyapja, magömlesztő álmaikban sem álmodhatták, hogy jó lesz sietni Míhálylyal. Jó lesz sietni, hogy ha megszületik, fejbe ne verjék a fiút belülről s hogy meg ne sántul­­jon, egy bottal, melynek bunkója ké­sőbb, sokkal később, Nietzsche leend. Ez a Mihály, ha tiz-ihusz évvel gyor­sabban születik — hamarabb — na­gyon jóravaló valaki lesz. Elkésett, el­késettek, tehát nem lehetett belőle disz­nótorok, csupán disznótorok hivatott költője, ő már Voltaire-t fordítja, a szegény, s mivel nem harcias lélek, csi­nál ő is egy minden-mindegy filozófiát. Ha felemelik az Olimpuszra, az is jó, ha beletapossák a sárba, az se rossz. Az ő harciassága voltaképpen nem is ő benne, Csokonaiban tombolt, de az akkori, azelőtti, jóval azelőtti s a mos­tani Magyarországban. Megfojtunk mindenkit, aki nem éli a mi életünket (nem jut eszembe hirtelenül, hogyan mondják ezt magyarosabban). Azon nem csodálkozom, hogy Csokonai meg­írta ódáját a csikóbőrös kulacshoz s hogy köpött a maga életidejénk Ma­gyarországára. De azon máig s utolsó órámig csodálkoztam és csodálkozom, hogy nem irta meg a legfájdalmasabb magyar blaszfémiát. Én, Tas Péter, nem fullasztom ma­gamat sem vallásba, sem filozófiába, sem italba, addig, mig 'bosszút nem ált lók. Például: igen régi tervem az, ha a szivem hirtelenül meg nem öl, vég­rendeletet irok. Szűk, kevés szavú lesz á végrendelet: ha valamikor netalán országossá és elvitathatatlanná válnék a nevem, a Tas-név, a magyarság bér­lői, akik nemsokára nagyon meg fog­nak szorulni, ne próbáljanak engem argumentumnak előrántani. Én nem leszek enyhítő körülménye soha-söha annak a magyarságnak, amit ma ők ké­­szitenek. Ha nem szégyelném, azt mon­danám, valami csodából megmaradtam az utolsó magyarnak. Én vagyok a ma­gyar, egyedül én, Tas Péter s akármi­lyen szép ez, még büszke se tudok lenni rá. Csokonai okvetlenül érezhe­tett hasonlókat, de ő még nem merte s ha merte volna, nem tudta kimon­dani. Baudelaire, akinek élete hidegebb és természetesen még elegánsabb a híré­nél, a Démonról dalol okosat. Ez a Démon nincs is, mink magunk va­gyunk, de mégis van s ez a Démon “képzelt okot ad, száz hazug mentsé­— 4 — Pimodán. get s kapatja ajkunk gonosz italokra”. Csokonainak nem volt kiadója, de az­­■ért mondjuk, hogy — nem adott neki a kiadója két pengő forintokat. Csiz­mája rossz volt, belement a hó-lé, az emberek pimaszok hozzá, ostobák, ki­­vül-belül büdösek, Debrecenben és mindenütt. A kulacs kotyog, kotyog, sőt dalol, de elromlik a gyomor, nem eszik az ember, könnyű prédája lesz a test, szív, tüdő, zúza, máj, vese, ge­rinc a leskelődő kóroknak. A versein­ket nem olvassák, nem látják s ha lát­ják, nem értik s ha megértik, jaj ne­künk, mert akkor nem értették meg még csak igazán. Hallunk gyöfiyörü helyeiről a világnak, enyhítőkről, kibé­­kitőkről, hajók indulnak Kairó, India s Japán felé és mi a Péterfián vagy a Nagymester-utcán cammogunk köté­sig a sárban. Amit valamikor őrjöng­ve kívántunk, óh jaj,beteljesedik s ek­kor vesszük észre, hogy vagy rosszat, vagy nem eleget kívántunk. Lilla, mint mindig, szeleburdi, rossz, megunható, kevés vagy elérhetetlen, hozzánk jön feleségül vagy máshoz megy. Oh édes kínok, hasznos kínok, drága képzelt okok, hazug és isteni mentségek, ezek a legjobb borkorcsolyák, még a debre­ceni májas hurkánál.is jobbak. Két fajtájú mámora van a bornak s ezt Csokonai is tudhatta, de csak nagyon finom idegszerkezetnek adatott meg e tapasztalat. Az első mámor olyan, mint akárkié, aki tud inni, kitű­zésit bennünk minden öröm-hajlandó­ságot s nagyon hatalmasak vagyunk. Ezután jön az éj szaka-végi, hajnali vagy nappali alvás, furcsa, sok ébre­déssel. Fejünket feszitik, ha felkelünk, maga vagyunk a nyugtalan és megsze­­mélyesiilt figyelés és figyelem, össze tudjuk kapcsolni a legantipodikusabb ideákat. S mikor alkonyul, nyugtalan s tovább is nyugtalannak maradó agyunkat, szivünket befogja a minden­­ség. Ez már egészen művész-érzés s ilyenkor szeretem csak Homéroszt s ilyenkor tudom elképzelni Michel An­­gelót, ahogy illik. Hangsúlyozom, ez másnap este jön, ez a legnagyobb em­beri érzésképesség, ez szinte a legna­gyobb titkokat is kiadó, eláruló egy vagy két óra. Éhez nincs közvetlen kö­ze az alkohol-mérgezésnek, a mámor­nak, ez az idegeknek perverz bűvész­mutatványa, amiből csak a kikiáltó har­sány szava hiányzik: köszönjük ked­ves gazdánk, hogy ilyen édes kínokat szereztél nekünk. Szent hitem az, hogy minőségileg a D’Annunció legáldottabb órái, sőt ez órák életfogyasztó erejük­ben is teljességgel hasonlatosak. De D’Annunciónak s nála különbeknek vagy hasonlóknak, árjáknak, hogy egy szamár teóriára utalással értessem meg

Next

/
Oldalképek
Tartalom