Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-06-30 / 27. szám
ELŐRE KÉPES FOLYÓIRAT szével levágták az erdőt és csináltak házat, talpfát, vasutat és mindent. És igy, lassan, hogy mindig többet tudtak az emberek, megszületett a szomorúság. Az erdő azóta szomorú. Az erdő azóta hallgat és ha megszólal is néha, hát sirni tud csupán és a régi jó időkről suttognak halkan egymásnak csendes estéken a falevelek. Ha azokat valaki megértené! Hirtelen nagy csendesség lett körü, lőttem. A kóbor szél elült. A fák mozdulatlan álltak. Visszatartotta lélegzetvételét a föld. Nekem úgy tetszett, mintha az egész mindenség valami hihetetlen, valami csodálatos dolog be* következését várná, amitől első pillanatban megdöbbent. Mintha egy nagy várakozás lett volna minden. Olyan halálos némaság volt, hogy a szivem dobbanását lehetett hallani. És ebbe a nagy csöndességbe a távolból valami különös, idegen, ijesztő hang rikoltott bele. A hang végig zúgott a fák között, amitől a levelek megmozdultak, Aztán megint, de most már közelebbről, állati rühejszerü hang harsant föl. — Mi ez? kérdeztem döbbenve magamtól? De abban a pillanatban, mintha a varázslat megszakadt volna, — megmozdult minden. A bokrok, a fák, a levelek, a föld a ‘lábam alatt. Mint-. ha táncra kerekedne az egész erdő. ,A hold világított. A madarak1 rejtett fészkükben csattogni kezdtek. És most még egyszer felzugott az előbbeni hang diadalmas, ujjongó kiáltása. Erre történt a csoda. Megmozdultak a fák és elkezdtek járni, mind egy bizonyos irányba haladva. Közben hajtogatták dús koronájukot, ami kacagáshoz hosonlatos suhogást adott. Ért rémülve a nagy évszázados tölgy törzsökébe kapaszkodtam és az vitt magával ellenállhatatlanul. Irtózatos hangkáosz tört ki. Egy nevet kiáltott minden. Egy név nyilait át az erdőn. Egy nevet súgott minden falevél. Egy nevet kacagott és hordot szét a szél: Pán! jA nagy Pán megjött! Egy nagy tisztáson állt. Félig ember, félig állat. Irtózatos mellét sürü szőr borította. Bozontos haja tincsekben lógott alacsony homlokára. Kis, fölfelé görbülő szarvai voltak. A szeme kicsiny, de égő tűzzel égő. Az ajka vastag, érzéki. Az arca hosszúkás, hatalmas pofacsontokkal. Az egész teste barna, mint napsütötte emberé. jAz egész alak nem ijesztő, inkább furcsa, különös álomalakhoz hasonló. Az a^ cán csupa derű, örökös mosoly. Amikor megpillantottam, egy nagy tisztáson állt, kitárt karral, mintha magához akarná ölelni az erdőt. Az erdő pedig kacagott és zúgott, üdvözölve Pánt. Akit oly sóvárogva várt. Akit annyiszor visszasirt. Ezerféle hang tört elő őrült bachanálban. Madársereg szállt feketén a levegőben. A szél virágesőt szitált körülötte. A földnek hallottam ziháló lihegését. — .Éreztem, hogy sülyed és emelkedik a föld keble. Vajúdik... Szólni akar ő is. De nem tud. Nem bir. Egyszer csak egy bőgő orditás szakadt fel a föld kebléből, elnyomva minden más hangot. Egy mindent betöltő harsogás volt. Egy tébolyult öröm harsány szói zata, amely menydörögve az egekig tört, tudtul adni a nagy mindenségnek, hogy: Pán, a nagy Pán, megjött! Forrt és zuhogott minden, mint óriás katlanban a viz. Az óriás tölgyek földre hajtották büszke koronájukat és Pán, a jókedv istene, könnyű lendüléssel szökött egyik törzsről a másikra. Ajkáról bugyborékolva tört elő a kacagás és közben rövid, szilaj fölkiáltásokat hallatott. Karjait a levegőbe csapta, amint ugrott. A fejét lehúzta, majd fölvetette. Valami különös, groteszk táncot járt. De minden mozdulatában ritmus volt. Zene csapott ki belőle. Enyészetes, bűvölő zene. Amitől megrészegedik a lélek. Elvész az öntudat és földöntúli mámor káprázaT tába esik. Elnémult minden. A fák. Ai madarak. A szél. A föld. A tücskök milliói. Mind őt figyelte. Mind csak ő rá felejtkezett.. És Pán elővette héH ágú sípját. Belefujt... A határtalan végtelenség adott itt hangot. Az ősanyag sóhajtott vissza évmilliók homályából, lassan dobbanva, mint a szívverés. Egy hang vált ki belőle, majd visszaolvadva titkosan, mint az örök misztérium, amit megfogni nem lehet. Ott munkál mindenütt és még sincs sehol. Ez a dal is nem füllel, csak lélekkel volt hallható. Oly enyészetes, mint az élet. Illanó, mint a hajnali álom. És bűvölő, mint az első szerelem. Éreztem, hogy ríva fakadok, ^z ajkamat fuldokló sóhajok feszitették. — Nem... ennyi gyönyört nem bir ki halandó. Mintha foszforeszkáló tüzek lobbannának föl ereimben... Ez a ze— 13 — ne megtébolyit... ! Ez a finom, évmilliókon át leszűrt hangulatok esszenciája eszemet veszi, őrült, hisztérikus kiáltásban törtem ki: — Ne, Pán... Elég... ! És kiemelkedtem a fák közül. Pán elhallgatott. Csodálkozva felém lépett. Az erdő mintha boszus, zugó morgást hallatott volna. De a jókedv is* tene megszólalt: — ,Én vagyok Pán. Mit akarsz, halandó? Zokogva feletem: — Szomorúsággal van tele a szivem, Pán. És azoké is, akik hozzám hasonlók. Mióta elmentél, a kacagás is sirás nálunk. A dalunk zokogás. Az álmunk epedés. Elment a jókedv veled. A jó kedv meghalt. A mi életünk fonala szomorúságból van szőve. Nem tudjuk elviselni a nagy gyönyörűséget, a mámoros kedvet, mert eszünket veszi. Ezért kérlek, hadd menjek el innen, mielőtt megszakadna szivem a gyönyörtől... Ne haragudj, hogy megzavartalak. Üdv neked, Pán! — És elindultam, hogy elhagyjam örökre a jókedv istenét. De Pán utánam szólt: —• Megállj! Megálltam, ő hozzám lépett. Szeméből csupa jóság sugárzott rám s mintha egy pillanatra elborult volna a tekintete, aztán igy szólt: — Vesd le a ruhádat! Nagy csendesség volt. Az erdő figyelte Pánt. Rajtam pedig döbbenet futott át. Ránéztem. jArca most komor volt: Úgy állt, mint valami bronz szobor, mozdulatlanul. A hold rásütött. Félelmetes volt igy nézni. Aztán megszólalt. De a hangja olyan volt, mint egy távoli sóhajtás: — Az őskor boldog világa elmúlt, mert ti kiirtottátok azt. A jókedv meghalt, mert kiirtottátok szivetekből a szeretetet. Pedig a szeretet a jókedv forrása. A mozdulatotokon méklyó, arcotokon álarc, a sziveteken álnokság lakik. A fák helyeslőén bólogattak. — Elbújtatok a természettől, — folytatta tovább — kőrakásokba húzódtatok, hogy ne érjen harmat, se eső, se szél, se nap. Földön, se égen nem hazudik semmi, csak az ember. Kiirtottátok magatokból a természetet, és azért vagytok ti — a természet gyermekei — itt oly idegenek. Hát én meg
