Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-06-30 / 27. szám

ELŐRE KÉPES F OLYÓIRAT tanítalak, hogy lehettek újra emberré. Vesd le a ruhádat, ember! Nem tudtam, mit tegyek. Haboz­tam. De azért mégis lassan levetettem a cipőm, a kabátom, a gallért, az in­get. Megálltam. Pán könyörtelenül rám szólt: Mindent! És én levetettem mindent. Ekkor megéreztem a föld illatát. ,A fü bársonyos simogatását. A szél ücli­­tő legyezését. Minden pórusom külön lehelt. Külön élt. Éreztem, nogy da­gad a keblem. Hogy szed a tüdő mély lélegzetet. A szivemről elmúlt az a vé­szes nyomás. Uj embernek éreztem magam. Meztelen voltam, ahogy még soha. Valami csiklandott. Valami ne­vetésre ingerelt. Nem tudom ki. Nem tudom mi. De nevetnem kellett. Talán az az érzés, ha igy meglátna valaki. Bizakodón a nagy Pánra néztem és már nem féltem tőle. Ekkor újra megszólalt: Kövess! És az ő különös, groteszk ugrásaival futni kezdett. Úgy tetszett nekem, mintha valami kedves álom futna előlem és én remegve, hogy elveszítem, könnye­dén, mint a zerge, utána iramodtam. Vezetőm, mint a hajított kő a viz színén, pattant egyik helyről a másik­ra. Egyszer eltűnt, majd megint elő­bukkant. Amerre elfutottunk, halk sut­togás támadt. Az erdő követett futá­sunkban. A hold ezüst porral párnáz­ta ki az utat. Mintha életre kelt volna minden. A szél édes, megejtő, szerel­mes akkordokat zenélt. Valami külö­nös puha asszonyiság buja illatával volt tele minden. Futottam. Futottam idegen, sejtelmes misztériumok felé. Hirtelen megtorpant vezetőm és csendesen, alig hallhatóan csak ennyit mondott: Eredj és szeress... ! A viz partján állott egy leány. Ép­pen úgy mint én: meztelenül. A teste olyan fehér volt, mint az alabástrom és mosolygott. Mosolygott úgy, ahogy földi lányt nem láttam mosolyogni so­ha. Tétován megálltam. Szégyeltem magam. De a leány most már kaca­gott és önkéntelen megint nevetni kezd­tem. A kacagása ingerlő volt. Bizta­tó. Hivó. Lassan feléje indultam. Elő­ször szégyeltem a meztelenségem, fé­lénken mozogtam. Hátha kinevet. Hát­ha kigunyol. Ezalatt folyton közeled­tem. A leány biztatón felém intett. — Már közel értem. Már kinyújtottam a karom utána, mikor villámgyorsan, mint az angolna, kisiklott kezeim kö­zül. Elfutott. Én most már fölajzott idegekkel, lihegve utána. Az erdő hang­zott pajzán kacagásától. Már nem fél­tem. Orkánszerü szilaj vágyakozások ébredtek életre bennem. Nagy akará­sok. Nagy szenvedélyek, tüzek lobog­tak. Mintha a föld határtalan lelke lo­bogna bennem. A gyáva, alázkodó fér­fi, szilaj hímmé változott. A nőstény pedig futott... futott, ingerlő fehér tes­te elő-elő villant a fák közül. Én minde­nütt nyomábá. És egyszerre elkaptam a karját. Magamhoz szorítottam oly vad, emberfeletti erővel, hogy a leány fölsikoltott. Elvakulva, mámorosán az ajkát kereste az ajkam. Ideadta Ön­ként, engedelmesen és belecsókoltam magam egy szilaj gyönyörökkel teli, eddig még nem is sejtett, bódult szé­dületbe. Nem tudom, mi történt aztán. Ta­lán az eszméletem vesztettem el e nem földi gyönyörűségtől. Lehet. Nem tu­dom. Csak egy hangra emlékszem még tisztán, amely azt súgta: Vesd te a ruhádat ember, és tevetel vele min­den hazugságot. Megtisztul az érzés és nem tesz két éle a szónak. Ha leve­ted a ruhád, elűzöd a szomorúságot és megkerül a jókedv. Ruha nélkül nem szégyelsz ugrálni, dalolni, kacagni, a jfübe hemperegni: ruhában, igen. — Vesd le a ruhát és megtanulsz szeret­ni, hazugság nélkül. Mert a meztelen­ség adja meg a szeretem izét: a ruha elveszi azit. Egyszerre elhallgatott a hang. Nem hallottam mást, csak a szél zizegését. A hold világított melancholikusan to­vább. A kis csermely csobogott. Az ezüst pacnik még mindig ott villogtak a fákon. Csak Pán és a leány nem volt sehol. Eltűntek. Én pedig ott álltam a nagy évszá­zados tölgyhöz támaszkodva és úgy szerettem volna, ha akkor valakinek megfoghatom a kezét és az a valaki szelíden megvigasztalt volna. Mert nagyon szomorú voltam. H1MIIHÜHUUK ZYZÓMHOZ. Még néhány nap és elviszlek magammal Egy csendes házba messze-messze ki, Addigra miiiden zöldelő pompáját Az idei nyár leveti. őszi verőfény játszik ablakunkon, Ha rám fonódol, mint a rózsaág, Kint sárguló fák, múló nyár, meg alkony, Fészkünkben nász és ifjúság. (© (© A sárguló mezők, mik elterülnek Falusias kis ablakunk alatt, Ő, nem az őszt varázsolják elébünk, Hanem a tüzelő nyarat. Napsugárt csalunk a borús vidékre, Az ágakra rózsákat lehelünk, A természet halk, aluvő szakában A tavaszi álom leszünk. Peterdi Andor: A “Fészekből’’ c. ciklusból S amerre elsuhanunk,, csuda támad, Májust hordunk lelkűnkbe, te meg én, Virágnyilásban dalolva, vidáman, Járunk október közepén. S ha egyszer kalendáriumra téved Tekintetünk s az borús őszt mutat, Összetiporjuk, széttépjük, kacagva Az ámitót, a hazugat! — 14 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom