Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-06-23 / 26. szám
VARGÁÉK. Irta: Füzesséry Zoltán. Ameddig a szem elláthatott, kihalt, szomorú, igazi puszta a határ. Sehol egyetlen élő lény, se virág, se lomb, se madár. A siirü őszi eső halk suhogással áztatja a pőrén hagyott földet. — Sehol egy éltető szín; komor, szürke a táj. A nagy szürke síkon egyetlen pont, amibe a szem belékapaszkodhatik egy pár lombtalan fa s köztük a földre lapulva a kicsiny pusztai állomás. Bent, a hivatalos helyiségben, pedig az állomás egyetlen mindenese, aki főnök, pénztárnok, raktárnok, — meg tudja az ég, hogy mi minden volt. A váróteremnek nevezett kis szobácska küszöbén pedig a szobor mozdulatlanságával, esőverten ott áll az öreg Varga, a közeli falu tehetős gazdája; körülötte egész kis tócsa keletkezett a subájáról lecsurgott esőviztöl. De ő mitse törődve vele, csak állt rendületlenül, szemeit a pusztán végignyuló sínpárra függesztve. A lelke ott járt valahol messze, idegen, soha nem látott, világban, ahonnan a fia Írogatott haza. Annak most a jövetelét várta. — Miért ment el az fiú? miért vette a nyakába a nagyvilágot? — tűnődött magában az öreg. — Hiszen a szegénység nem szorította! Hát jobb ott neki, a vad, idegen világban, a föld gyomrában turkálni, mint a vakondok, ahova a napnak még egy sugara sem juthat. Jobb neki tán, mint idehaza, a saját földecskéin szántogatni. Itt, ahol a felhasogatott rög közé szórt magot a nap melege uj életre kelti? Hiába elleneztem, nem volt maradása. Pedig hát nem való az asszonyt igy magára hagyni, különösen hogy ha az még virágjában vagyon. Lám: a napraforgónak is a virágos bugaja a nap felé fordul... Eh; — ha soha nem távozott volna is mellőle, tán akkor is csak előbb-utóbb ez lett volna a vége... Mert ennek a virágnak az én fiam csak kertje, nem pedig napja volt. — Eleget hajtogattam én azt nékie annak idejében, de nem hajtott a szómra... Most itt van!... Bajt, szégyent zúdított a nyakunk közzé az a rongy, semmi jóra nem való fehér személy. . Töprengéséből egy hosszan elnyúló éles fütty zavarta fel; a vonat jelezte, hogy közeledik a kis állomáshoz. Az sivitott bele élesen, bántóan a nagy pusztaságba. Az öreg Varga megrázta magán a subát, egyet-kettőt lépett a vágányok felé, úgy nézte, hogy mint zsugorodik összébb pillanatról-pillanatra a távolság köztük, mint vágtat prüszkölve, zakatolva lucskosan, mint egy lyukából kiöntött ürge, a pusztán keresztül a gőzmasina. A két ló az utszélen lehajtott nyakkal tűrte a hideg őszi esőt, de most a szokatlan zajra felhorkantak, nyugtalankodni kezdtek. Az öreg Varga szapora, öreges léptekkel igyekezett hozzájuk, hogy lecsendesitse őket, ami nem volt könnyű dolog, mert a mozdony úgy fújt, köhögött, mintha a lelket akarná kiadni magából. Az öreg még akkor is a lovakkal vesződött, amikor egy ismerős hang köszöntötte ; a hang irányába fordult, de a “fogadj isten” ott rekedt a torkán, amint az érkezővel szemben találta magát. Csak nézett rá, merően, mintha kisértetet látna. — Hát ez lenne az ö fia?... Ez a szedett-vetett gúnyába bujtatott, zörgő csontu, görnyedt, horpadt vállu ember? A fiút kellemetlenül érintette ez a nem várt szótlan fogadtatás. —• Tán rám sem ismer, apám? — szólt rá az öregre. — Bizony, nagyon megváltoztál, fiam, — mondá az öreg szomorúan, egy feltörő sóhajt magába fojtva. — Na gyere, ülj fel — szólt oda a fiúnak — s a szekér aljából, a gaz közül, száraznak vélt pokrócokat húzogatott elő, — ezeket meg rakd elibéd, — itt a subám is, vedd a nyakad közé, ezt nem járja az eső. — Hát apámnak mi lesz? — kérdező a fiú. — Velem ne törődj, nekem nem árt semmi — szólt vissza az öreg; azzal felült s a lovak közé legyintett az ostorral ; feszült a hám s a két ló kocogva vitte a felázott dűlő utón a nehéz szekeret a két Vargával. —• Nem jól megyünk, apám! — szólt rá az apjára a fiú, amint észrevette, hogy letértek a faluba vezető útról. —• Most erre kell mennünk. — Mi dolga van bent? — Kihozzuk a doktort; ha otthon találjuk. —• Kihez? tán valami baj van? — kérdé a fiú aggódó hangon. — Az kerül mindenkor; a gyereknek van valami baja. — A Palkónak? Hát beteg? — Már úgy kell neki lenni, mert se étel, se ital, se az alvás nem kell neki. — Hát a Terusnak nincs valami baja!... — Van annak a. .. — szólt az öreg megvető hangon. — Rég nem irt már, pedig én elég sürven Írogattam neki. — Mit írna! ? tán ázt, hogy a... hejh, hogy az én Istenem pusztítaná el, valahol egy rongy fehér nép van. A fiú megdöbbent; valami eddig ismeretlen, szorongó érzés szállt annak a pár szónak a nyomán a leikébe. Úgy hitte mindig, hogy ezen az utón talán még göröngy se kerül eléje és most, mintha sötét, mély szakadék tátongna előtte. — Eh, talán csak árnyék — csillapító magát. Az öregek mindent borús színben látnak. Azonban az öreg durván belévilágitott. — Emlékszel-e még rá fiam, hogy hányszor mondogattam én azt tenéked, hogy ne ugorj te bele az olyan gödörbe, aminek a fenekét nem látod? Mert az olyan dologból nagy baj szokott lenni, ha bele nem is pusztul, de holtig megsínyli az ember. Kértelek, fenyegettelek, hogy ne keverd te magad ebbe a famíliába, mert igen megbánod. Inkább vetted volna el egy utszéli koldusnak a leányát, csak ezt ne: az legalább megbecsült volna. De vak 10
