Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-06-23 / 26. szám

ELŐRE KÍPES FOLYÓIRAT voltál, mert nem láttad, hogy nem a szive huzza hozz d, hanem a vagyon , mert utálja a dolgot ez az asszony Nem való az egyébre, csak a cifrálko­­dásra, meg a... Hát ezért kellett ne­ked Amerikában agyon vergelni ma­gad!? A fiú kábultan hallgatta az apja sú­lyos, vádló szavait, amivel az ő asz­­szonyát illette. Az arca még fakóbb lett, aszott, so­vány alakja meg-megrándult a bense­­jében forrongó indulattól; szólni akart, de mély, hörgő köhögésbe fulladt el a szava. Az öreg riadtan tekintett hátra. — Nagyon sebesen hajt, apám — szólt a fiú rekedt, akadozó hangon. Az öreg m'eglassitotta a lovakat, — nagyon megbánta az elöbi szavait. — Nem kellett volna tán mindjárt Így kirukkolni, — gondolkozott, hogy mivel lehetne enyhiteni rajta, de nem jutott eszébe semmi. Tehetetlenségé­ben talán életében először irgalmatla­nul a lovak közé vágott. Azok pedig a szokatlan abraktól olyat rántottak a szekeren, hogy a két Varga majd lemaradt róla. Aztán meg dühösen rán­­gatá a zablájukat. — Hogy a hollók lakmározzanak be­lőletek, de belétek esett a fene... ! Jó utat tettek már, amikor az öreg hátra szólt: — Hanem a gyereket, azt vissza­hoztam tőle, mert az nem illeti ötét; nincsen abba egy körömfeketényi se az ő fajtájából; szakasztott mintha té­ged látnálak annyi idős korodba. A fia nem szólt rá semmit; aztán az öregnek se jutott eszébe semmi mondani való s hazáig nem is esett többé szó közöttük. Az orvost nem találták otthon, úgy kocogtattak hazafelé, doktor nélkül, szótlan, komoran. Apa, fiú a közös ba­jon rágódott. A fiú vad, tűzben égő szemmel me­redt maga elé. Mintha az agyában raj­zó gondolatok gúnyosan vigyorgó ala­kokká változtak volna, s most ott ke­rengenének előtte lomhán, lucskosan az őszi esőben. Csak akkor tűntek to­va nagy hirtelenséggel, amikor a két ló a kapuban megállt. Az öreg lekászálódott a szekérről, a kaput kinyitá s kantárszáron bevezető a lovakat az udvarra; a ház előtt meg­állt. — Előbb benézünk a gyerekhez majd kimgunk aztán — szólt oda : fiához. A fiú kibontakozott a kastos pokró­cokból, leszállt s óvatosan benyitottak a betegnek vélt gyerekhez. Amint be­léptek, apa, fiú komoran nézett össze: a gyerek édesden aludt az ágyon s mellette egy széken az anyja bóbis­kolt. A halk, dörmögő férfihangokra ijedten veté fel a fejét: erős, szép, su­gár alakja megrezzent, a vértől piros­ló arca elhalv'nyodott, amint az urát maga előtt látta. Az ifjabb Vargának szilajul felkor­bácsolta a vérét a rossz útra tévedt asszonynak a látása; gyilkos tekintet­tel, izgatott, remegő léptekkel közele­dett feléje. Az asszony néma meghunyászko­­dással lapult meg a széken, mint az idegen udvarra tévedt kutya, ha az utat elállják előtte. Az öreg ebbe állt a fiúnak. — Ne bántsd! hogyd békén: meg ne zavarjátok az álmát annak a gye­reknek — szólt ellentmondást nem tű­rő, suttogó hangon... Úgy sem aludt még, amióta a ... Na, gyere — szólt kifelé indulva a fiához. A fiú elfordult az asszonytól, oda­hajolt az alvó gyerek fölé s úgy vizs­­gálgatta hosszasan az álmában édes­den mosolygó gyermek vonásait; az­tán csendesen, nehéz léptekkel, az asz­­szonyra rá se nézve, kifordul a házból s lehorgasztott fővel ballagott végig az udvaron, az istálló felé. ;Az öreg a lovak körül szorgosko­dott, hogy rendbe hozza őket. Amint a fiú belépett, lopvást egy éles, vizsga tekintetet vetett az arcára. A fiú, mint­ha észre se vette volna, hátat fordított s az ajtófélnek támaszkodott. Már alkonyodra kezdett; az öreg még mindig tett-vett az istállóban; — dolga végeztével odaszólt a gondba merült fiúhoz. —■ Most már beszélhetnénk a ma­gunk dolgáról is, fiam,... — Itt nem segít a beszéd, — szólt a fiú tompán. — Na, azt ne mondd, fiam, mert a jó szó mindég többet ér, mint a rossz gondolat... Én egész utón azon gon­dolkoztam, hogy mit lehetne itt ten­ni, hogy a bajból még nagyobb bajt ne csináljunk; nehéz sor ez a miénk agyra . mert Iá d. még egy verébfiók se tud anya nélkül felnőni. L ttad, mi­lyen édesden alszik az a gyerek?... Én meg doktorért futottam, mert azt hittem, hogy beteg. Lásd pedig nem doktor kell annak, hanem az anyja. — Mi szeretjük nagyon, de bánni vele csak az anyja tud. Az a gyerek mi kö­zöttünk olyan lenne, mint az árván maradt csirke: addig csipogna, guny­­nyasztana, amig el nem pusztulna. — .Én meg már úgy megszoktam, hogy nem tudnék nélküle ellenni, de meg nem is szeretném,- hogy ezek között nőjjön fel. Meg aztán itt vagy te! Hi­szen neked is gondozó kell, mert abba az istenverte világba egész oda let­tél, jó idő kell annak, amig magadhoz jösz. Hát ezek ut'n úgy gondoltam volna, hogy talán néznéd el az asz­­szonynak ezt az elbotlását, mert iszen emberek vagyunk mindnyájan, nagyon ritka az, aki meg nem botlik, amig az utat a sírig megteszi. — Hát jól van apám, én nem boly­gatom meg annak a gyereknek a fész­kű; hadd maradjon itt az az asszony a gyerekkel együtt; hanem én vissza fordulok, megyek oda, ahonnan jöt­tem, mert én nem tudnék jó szemmel nézni arra az asszonyra soha. — Megértem a dolgod, fiam, — ha­nem nézz reám; én már nem a dere­kán vagyok az életnek, hanem a végin. Az a gyerek meg még jóformán nem is tudja, hogy mi az élet. Hát itt tud­nál hagyni bennünket megint? Hát a mihozzánk való ragaszkodás nem tud­na visszatartani téged? Itt neked apád, gyereked van, hát ott kid, vagy mid van? Az életed megröviditője, egyéb semmi. Vesd ki a te fejedből az ilyen gondolatokat, majd elcsendesedik idő­vel, ami most benned forrong, lásd, ez­után a szomorú, esős őszi idő után is lesznek még derűs, meleg napok... — Nagy dolgot kiván tőlem, apám! Hogy én ezt csak úgy vegyem, mint­ha mi sem történt volna; én ezt nem tudom megtenni. — Ne magad nézd, fiam, — hanem azt a gyereket, mert az a te véred! Ha szereted, ne foszd meg se az anyjától, se az apjától! Megesett már az ilyesmi másokkal is, meg aztán ha jól vesz­­szük, talán nem is egészen ő a hibás; nem jó a bort elfojtani, amikor for­— 11 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom