Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)

1918-01-19 / 3. szám

A vérrokonság és házasság.

(A nő a társadalomban c. cikk Il-ik része.)

Westermarck a tudósok bizonyítékait szigorú kritika tárgyává téve, “Az emberi házasság története” cimii müvében arra a végső következtetésre jut, hogy az a föltevés, hogy az ember eredetileg promiszkuitásban élt, lényegében tudománytalan és csak néhány, állítólag promiszkuitásban élő népről szóló tudósításra és néhány különös, házasság előtti időből fennmaradt szokásra támaszkodik. A promiszkuitásban élő népek leírásai közül azonban sok tévesnek bizonyult és a többiek pontossága legalább is kérdéses. De még ha a promiszkuitásra vonatkozó feljegyzések néhánya igaz is, téves lenne azt következtetnünk, hogy e teljesen kivételes esetek a fejlődésnek oly fokát képviselik, amelyen az egész emberiség átment. A nemi viszony épp a legalacsonyabbrendü népeknél nem áll a legközelebb a promiszkuitáshoz. Nagyszámú vad és barbár népnél a házasságon kívül való nemi viszony felette ritka s a nő szüzietlenségét szégyennek vagy bűnnek tekintik. A “magasabb” kultúra érintése a vad népek nemi erkölcsére károsnak bizonyult; s van némi okunk ama föltevésre, hogy a házasságon kivül való nemi élet hajlandósága általában a civilizáció fejlődésével együtt emelkedik. A teljesen szabályozatlan nemi élet a termékenységnek igen kedvezőtlen, beteges állapotot hoz létre; és az idegen befolyástól ment népek, valamint az alacsony abbrendü emlősök majdnem általános féltékenysége nagyon valószínűtlenné teszi azt, hogy a nőközösség az emberi fejlődés valamelyik fokán uralkodó volt. Ugyanez a nézete Darwinnak is, ami kitűnik fentebb idézett müvének következő részleteiből :

“Ha figyelembe veszem a féltékenységnek az egész állatvilágban mutatkozó erejét s aztán ennek analóg jelenségeit az alsóbbrendű állatoknál, de különösen az emerhez legközelebb állóknál, akkor mindenek dacára sem hihetem, hogy régmúlt időkben, röviddel azelőtt, hogy az ember az állatvilág lépcsőzetén jelenlegi helyét elfoglalta, nála teljesen szabados nemi érintkezés uralkodott volna.” és

“Ha az idők folyamán eléggé meszsze visszafelé haladunk és a most élő emberek szociális szokásaiból származtatjuk következtetéseinket, akkor az a nézet a legvalószinübb, hogy az ember eredetileg kis közösségekben élt, minden egyes férfi egyetlenegy nővel, vagy hogyha hatalmas volt, több nővel, akiket minden más férfi elől féltékenyen őrzött.”

Az a gondolat, hogy a nő kizárólag egy férfi tulajdona, olyan mélyen gyökeredzik különböző népek fölfogásában, hogy többféle fölháboritó szokást eredményezett. A vad és barbár népeknél aránylag ritka a magányos élet, mert a civilizáltaknál korábban kötnek házasságot. A nőtlen embert majdnem természetellenes lénynek tekintik. A bestialitás (ember és állat közötti nemi érintkezés) utálatához nagyon közel áll a vérfertőzés utálata, amely majdnem kivétel nélkül jellemzi az emberfajokat, bár a tiltott közösülés foka esetről-esetre nagy mértékben változik.

A szülők és gyermekek viszonyát majdnem általánosan, a fivérekét és a nővérekét pedig rendszerint elvetik. Gyakran tilos az unokatestvérek házassága is és a modern civilizációtól nem érintett sok népnél a törzs vagy klán összes tagjai között tilos az egybekelés. Az otthont sem törvény, sem szokás nem tartja vérfertőző viszonyoktól tisztán, hanem olyan ösztön, amely rendes körülmények között a lenközelebbi rokonok nemi szerelmét lelki lehetetlenséggé teszi. Természetesen nincsen velünk született utálat a közeli rokonokkal való házasság ellen, de van velünk született ellenszenv kora ifjúságtól fogva velünk élő egyénekkel való házasság' ellen és minthogy ilyen egyének többnyire rokonok, ez az érzés főleg mint a közeli ro— 5 —

konokkal Ivaló nemi viszont utálata jelentkezik.

Benső együttlétben élő embereknél miért társul utálattá a házasság gondolata? A vérrokonsági házasságok rossz eredményei adják erre a választ. Amint látszik, a faj jólétéhez szükséges, hogy az egyesülő két nem némileg eltérjen. Több tény arra mutat, hogy vad vidékeken, ahol a létért való küzdelem gyakran nagyon keserves, az endogám (rokoni) házasságok sokkal sérelmesebbek, mint civilizált országokban. Vérrokoni házasságoknak a fajra káros hatása ellen nem tudtak tudományos kutatást megálló bizonyítékokat fölhozni. A természetes kiválasztás olyan erős ösztönt hozott létre, amely rendszerint megakadályozza a káros házasságokat, ellenszenvet vált ki az együttélőkkel való házasság ellen. Ami a házasságkötés alakját illeti, a vérfertőzés iszonyatának általános voltából és a nehézségből, amellyel a vadember békés utón szerezhet feleséget, anélkül, hogy az apát leánya elvesztéséért kárpótolná, az következik, hogy a rablás által való házasság nagyon közönséges lehetett a társadalmi fejlődés ama fokán, amelyen a családi kötelékek megerősbültek s az ember közeli rokonaival kicsi csoportokban élt.

A rablás utján kötött házasságot a vétel utján való házasság követte. Későbbi fokon a leány eladásának gondolatához bizonyos szégyen fűződött és a szokást elhagyták. Fokonként való eltűnése két módon történt: egyrészt a vétel jelképpé vagy ajándékcserévé vált, másrészt a vételösszegből móring vagy hozománv lett.

íme, ezek Westermarck megállapításai.

Mindezekből az adatokkal kellőképen körülbástyázott > megállapitásokból nyilvánvaló, hogy az ember őskorában a promiszkuitás, a vérrokonsági és a punalira család sohasem lehetett általános vagy huzamosabb ideig érvényben levő és igy általánosan ki sem fejlődhetett az ■ anyauralom, a