Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-01-06 / 2. szám
/ Irta: Karinthy Frigyes. Este volt, — Hő-Fagyat ,ahogy Va- Kondiában nevezik és a kávéház szélredőnyeit lehúzták. Az előkelőén, különböző tapintása asztalokkal berendezett szalonban megszólaltak a villamos jelző-hárfák és váltakozó g- és ddurban súgtak szünetlenül, hívogatva a vendégeket. A középső, úgynevezett “lérdes-asztal"-nál ült a kávéiház rendes törzs-közönsége ; zenészek, irók, tudósok: az előkelő világ ünnepeltjei. A társalgás lanyhán folyt, legtöbbjük nem is beszélt; unottan babráták a széktámlák ujjesiklandozó arab eszk jelt. Éppen most érkezett Pipere, az iró: — egy imélyhangu, likaesosbőrü, jóillatu fiatalember. Udvariasan végigtapogatta a jelenlevők arcát, megszagolta ujjait, aztán hanyagul leült. — Hé, pincér, —szólalt meg Szinfon, a divatos zeneszerző, az ő jellegzetes B- molljában, — egy pohár fé'l-higat hozzon és egy közép-szagü mákosat, de jó sima legyen! — Azután Pipere felé fordult és megtapogatta az arcát. — Olvastad? —■ kérdezte némi enyhe gunynyal a hangjában. — Mit méltóztatsz gondolni — kérdezte Pipere feléje szagolva. — Annak a félbolond Géniusznak a cikkét, a mai “Nemzeti Tapintat ”-ban. Hé, pincér, hozza csak ide a “Nemzeti Tapintat ”-ot. Az alacsony, simaarcu gyerek sietve szimatolt az asztal felé és letette rá a ‘Nemzeti Tapintat”5 keskeny, jószagu tábláit. Pipere ujjai kissé unottan futottak végig az első sorokon, azután visszalökte az egészet az asztal közepére. — Olvastam, — mondta közönyösen, — Géniusznál már régen megvolt a véleményem. Eredetieskedő különc, aki a mellett nagyon szeretne idefeküdni a mi asztalunkhoz. Minden erejét megfeszíti, hogy valami újat találjon ki, amivel fejbeüsse az embert. — Tehát igy fogod fel, — mondotta valaki elgondolkozva. — Feltétlenül. Az effajta jelenségekkel nem szabad komolyan foglalkozni. — Hát miről is ir tulajdonképpen? — kérdezte egy egészen fiatal, vékony hang, könnyedén végigszagolva a társaságot. — Azt én is szeretném tudni, — folytatta Pipere. — Az embernek belefájul a feje. Őszintén szólva, én azt hiszem, megbolondult. Akik olvasták a cikket, mind hajlandók voltak már odanyilatkozni, hogy Géniusz nyilván megbolondult. Nem volt érdekesebb téma, valaki ajánlkozott, hogy majd elmondja a ciknek a tartalmát. — Tudjátok, mindjárt a kezdete nagyon különös. Géniusz naivan ünnepélyes hangon kijelenti, hogy bámulatos idolgokról akar beszélni, hogy filozófiájában csodálatos lépést tett, amiről könyvet is akar imi, ha ez a cikk megteszi a kellő hatást. Különös szavakban beszél erről a felfedezésről. — Felfedezés? Hát mi az?-Hja, ha azt esak igy el lehetne fújni! Hát először is valami zavaros fiziológiai tanulmánnyal kezdi. Az érzékszervek szubjektivitásáról beszél, abszolút és negativ megismerésről. Azt mondja, egy idő óta különös érzései vannak. Rájött, hogy a dolgok megismerésében és érzékelésében mi nagyon is szűk, szujektiv eszközökkel rendelkezünk csak. Azt mondja, kell, hogy a Létnek megmagyarázhatatlan óriási jelentőségű tulajdonságai legyenek, a mikről nekünk eleddig fogalmunk se volt. — Ugyan! — Hülyeség! Régi vice. — Abstrakt spekuláció! — mondotta megvetően egy egyetemi tanár. — A fiú sok absztrakciót szedett be. —- Csak várjatok! Géniusz aztán még cifrább, rapszodikus mondatokban arra tér, hogy az ő érzékeléséiben egy olyan bámulatos, érthetetlen változás állott be, amelyről ő bizonyosan tudja, hogy soha Va-Kondiában senki sem érzett hasonlót. Azt mondja, hogy a természet lényegének azokat az uj, ismeretlen jelenségeit ő megérezte. —Ugyan, ugyan, ugyan! Hát ez mi? — Figyeljetek, saját szavait idézem: ‘ ‘ Eleinte magam is kételkedtem benne, de most már bizonyos vagyok és ez a bizonyosság olyan földöntúli, emberfölötti ujjongást kelt a szivemben, amelyhez foghatót va-kondi ember sohasem érzett még előttem. Fizikaüag kezdődött, igen, fizikailag. Egy idő óta arcom felső részében, az orr fölötti két lapos dudorban, amelynek rendeltetését tudósaink még most sem ismerik teljesen, — uos tehát, ebben a két dudorban sajátságos szúrást éreztem és folytonos ingert. Reggel felé, ha Hő-Kelet irányába fordultam, oly erős volt ez az inger, hogy fájdalmat okozott. És rájöttem, hogy ezt az ingert maguk a tárgyak okozzák, azok is, melyeket sem meg nem szagoltam, sem meg nem tapintottam. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg nektek, Va-Kondiak; félek, hogy egyáltalán nem fogtok megérteni. — Ejha, de ünnepélyes, — szólt közbe valaki. — Úgy beszél, mint egy külvárosi plébános, — jegyezte meg egy másik. — Hiába, sohase volt stílusa! Az előadó ujjai végig futottak az újság-lemezen. — Figyeljetek, — mondta újra, — később igy folytatja Géniusz apánk: — “A dolgoknak tehát, amint most már bizonyos vagyok benne, kiterjedésükön, hangúkon, szagukon kivül — 13 —
