Előre - képes folyóirat, 1918. január-július (3. évfolyam, 2-29. szám)
1918-01-06 / 2. szám
-L van még egy másik, nagyszerű tulajdonsága, amit szavakba foglalni képtelen vagyok. Ez a tulajdonság általánosabb, jelentősebb amazoknál. Nem tudok szavakat találni a lelkemben kavargó érzésekre; szeretném, ha a leltemmel tudnám elmondani nektek, micsoda elragadtatást érzek, hogy birtokába jutottam ennek az uj, abszolút igazságnak, mely meglep és kiforgat mivoltombók Egy uj világ nyílott meg előttem, — erűnek a világnak nincsenek határai és korlátái: ez a szellemek magasabb birodalma. A benyomások százezrei rajzanak és: gomolyognak mámoros agyamban: képzeletem haloványan hullt vissza az ürességbe, amelynek szűk torkán kiemelkedtem a szabadba. Értsetek meg: mindenről tudok, olyanról is, ami nem esik érzékeim alá. Fölfelé forditom arcomat — és határtalan, lágyan hullámzó képzetek -borítják el az agyamat, mert valami végtelen, lágy lapot érzek, végtelen messzeségben. Lefelé hajtom fejem: és százféle benyomás lep meg, anélkül, hogy kezemet kinyújtanám. Közeledem felétek: és egyszerre idegens-zerü borzongás fut át a testemen: — megéreztelek benneteket anélkül, hogy érzékeltelek volna. Valami hossz-u, nyúlós, libegő dolog vagy tok; gomolyogtok és különváltok: félek tőletek. Mámoros kábulat fog el. Agyam már nem bírja a fogalmak és benyomások rengeteg zűrzavarát — kiabálni szeretnék és kezemet kinyujtogatni. A Létnek, úgy tetszik, egy magasabb, szélesebb régiójába jutottam: kö zelebb a végtelen Eszmének székhelyéhez. Uj élethivatás nyílik meg számomra — a mi utaink szétválnak. Va-Kond testvéreim — sajnállak és szánlak titeket. Egy uj, sohasem hallott, még meg nem alkotott, ismeretlen szót keres az elmém, amellyel szánakozásomat, boldogságot buesuzóül kifejezzem, mielőtt lélekben eltávoznék tőletek. Kiftuok a szabadba------széttárom karjaimat: — és ujjongva, sikoltva tör ki szivemből egy ismeretlen nyelvnek ismeretlen kiáltása : Világosság!... Világosság!... Világosság!... ” A felolvasó elhallgatott és letette a “Nemzeti Tapintat” lemezeit az “érdes-asztal” közepére. Egyszerre csend lett; egy hangot se lehetett hallani az “érdes-asztal’’ körül; csak a jelző-hárfák búgtak, siket, zizegő bugással, mint azok a kerek kagylók, melyek a sószagu tenger partján akadnak bele a Va-Kondiak sarujába. — Világosság... — szólalt meg azután savanyúan és bátortalanul valamelyik, mint valami vonakodó, rosszkedvű visszhang. Erre a szóra mindenki felriadt abból a különös, iidegenszerü -érzékből, melyet a furcsa kis cikknek a hatása keltett. Megmozdultak. Szinfonn-ak egy gyors és bosszús kézlegyintése volt: az egyetemi tanár kellemetlenül fölnevetett. — Dekadencia, — mondotta egy esztétikus. — Ujiabb íróink dekadensek. Az iró dühbe jött. — Dekadencia? Ugyan, hagyd el! Snob! Stréber! Ez mind csak erőlködés ... ide akar kerülni... közénk Az utóbbi szavakat már szinte hörögve mondta. Kinos szünet volt. — De hát természettanilag... — kezdte aztán az újságíró. — Ugyan, fantazmagória... — Metafizika, — fejezte be a vitát az egyetemi tanár. —A metafizika értéktelen, üres agy-spekuláció: még az okkult tudományoknál is hitványabb. Értelmetlenséget és zavart csinál csak a módszerben. Metafizika. Itt igen nagy pontot tett, jelezve mintegy, hogy 'letárgyaltnak tekinti az esetet. — Metafizika, — bólintott tehát befejezőleg az esztétikus is. — Metafizika, — tette utána sajnálkozva az újságíró. — Metafzifca, — sóhajtott megkönynyebbülva a kritikus, örült, hölgy ilyen egyszerűen meg lehet oldani ezt a kérdést. — Persze, metafizika, — suttogott utoljára a zenész, akinek tetszett ez a szó. Azzal szeretetteljesen végiszagolták és végigtapogatták egymást. Több szó nem esett. Az duó gondolt csak Géniuszra és megállapította, hogy végeredményben fegyelmezetlen bolond. A zenész holnapi felléptéről elmélkedett. Az újságíró arra gondolt, hogy mindezt fel lelhetne használni. A többiek igyekeztek arra gondolni, amire az egyetemi tanár és azért megvetően mosolyogtak. Az egyetemi tanár nagyon meg volt elégedve magával és semmire se gondolt. Egy támlás székben, az asztal fejénél, némán és mozdulatlanul ült közöttük Géniusz és kezébe hajtott halántékkal, réveteg mosollyal félig nyitott ajkain, nézte a Va-Kondokokat, amint lapos és sima homlokuk üresen belemered az asztal közepén égő lucerna füzébe. Aktuális idézetek GYULAI PÁL KRITIKAI DOLGOZATAIBÓL Ha Petőfi másokra hallgat s nem önmagára, talán ma kevesebb gyönge költeményt olvasnánk tőle, de bizonyára kevesebb remeket is. Aztán az uttörés mindig tévedéssel jár s az'tj ellenségei sem tagadhatják meg, hogy nagyban szélesité a magyar költészet körét s iskolát alapított. Neki önmagából kellett kiforrnia, hogy visszadöbbentsen és elragadjon s a néha megsértett Ízlést száz diadallal engesztelje ki. # A szertelen becsvágy, ha alapja tehetség, tevékeny erély kisérője és nagy siker szülő anyja. # Előállottak költők s kritikusok, kik a népiest panacéává emelték. A lyrában feltűnőbben nyilatkozott a fogalomzavar s az eszmék anarchiája. Mintegy szabályul állíttatott fel, hogy mindannak, ami népies, szükségkép szépnek és egészségesnek kell lenni. Ez lön a kenet, mely minden költeményt széppé varázsolt, ez a fölhatalmazás, mely a költőnek minden kihágásra jogot adott... # Kritikai eljárásában négy dologtól kell visszariadnia annak, kinek az irodalom ügye szivén fekszik: A széptani elvtelenség, mely a közönség izlési fogalmait összezavarja. A szenvedélyes pártosság, mely nem elvek melletti küzdelemből foly. A nemzeti hiúság tömjénezése az Ízlés és tudomány rovására. * ....kritikai eljárásának elvtelenségét és pártosságát egy szent eszme varázsával szokta fedezni: a nemzeti érzéssel, mely tulajdonkép nem egyéb, mint a nemzeti hiúság tömjénezése a tudomány és az ízlés rovására... Nagy magyar, túltesz mindnyájunkon, ápolni látszik a nemzeti érzést, hogy :hiu hegykes.égbe játszsza s mig cafr.angjain babrál, a lényeget morzsolja szét, öntudatosan, vagy öntudatlanul, az eredmény egyre megy ki. Elég az, hogy megvannak az ő fennhangzó frázisai fajunk dicsőítésére, de mintha nem volna komolyabb akarata vagy képessége művelni a nemzeti ízlést és az irodalom való érdekeinek szolgálni. — 14 —
