Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)

1917-02-04 / 5. szám

Egy egészen közönséges, szürke, talpig rongyos koldusgyermek elindult és ment, amerre vitte a lába. Ágról szakadt, se ap­ja, se anyja gyermek volt, a neve Jancsi. Jancsi csak mendegélt és egy napon ebért a mesebeli rengeteg városba, ahol minden háznak égig ér a teteje és mélyen le, talántán a föld közepéig a pincéje. Iszonyú sok ember járt-kelt eme nagy­­nagy városban, de csudálatosképpen va­lamennyinek holtsápadt volt az orcája és nevetni is elfelejtettek már egytöl-egyig. Jancsi éhes volt, fá­radt volt, álmos volt Nem volt szeme sok látnivalóra. Le k ő felőle a ki ok százszorszé' agyonmuzsikál­­k magukat a ci­­ok a kávéházak- Jancsi azt leste e, ugyan mikor már össze egy i emberrel, aki­van egy ,kis az orcáján, akit merne szólítani, r a végére ért a is utcának, ami­­íeglátott egy ki­hatatlan szép *• De olyat, k a Tün­­káé le­­érország­_nál több-u tornya, vagy kivilágított fes­­u ablaka volt a '! közepén álló ‘Etának. Előtte brok, faragott fe­hér lépcsők, legszebb mégis az volt rajta, hogy tisztára kristályüvegből valók voltak a falak, a tornyok, az erkély, az egész szépséges kastély. Az üveg csillogott-vil­­logott a villanyfényben, olyan volt az egész, mint egy aranyból vert, gyémán­tokkal tele tűzdelt álompalota. Jancsi nyitva felejtette a száját. — Ugyan ki lakik itten? Jaj, ez lehet ám csak gazdag! No, ez biztosan adna neki szállást, jó vacsorát, hisz ennek csak jut egy falatka fölösleges, nekem meg jó vol­na egy kis maradék is. Szegény, három napja éhes gyomrom, itt lesz neked ma jó napod tudom — igy Jancsi. Már kinyújtotta Jancsi a kezét, hogy megrántsa az ezüstfogantyus csengőt, ami­kor, mintha csak a földből nőtt volna ki, előtte termett egy magas, sovány, össze­nőtt szemöldökű ember. Olyan volt a te­kintete, hogy Jancsi ijedten kapott magá­hoz, azt hitte, keresztülfurta . vele. “Ez most mindjárt megesz, — gondolta a kö­zönséges ruháju, rongyos gyerek. Ugyan, hogy köszöntsem? • A hosszú, sovány azonban rákiáltott nagy hirtelen: — Mit ólálkodol itt hé? Lopni akarsz ugy-e? — Nem akartam biz én lopni, mert nem vagyok én tolvaj, ha szegény országút csa­vargója vagyok is — felelt bátran Jancsi, mert kényes volt a becsületére. — Úgy? Akkor mért settenkedtél itt a kapu körül? — Mert be szeretnék menni. Ugyan ki lakik ebben a tündérszép palotában? Ta­lán bizony a király? — Jól mondod éppen. Itt a király lakik. A jégszivü király... Jancsi összerázkódott, megfordult. “Jobb lesz nekem innen elszaladni” — gondolta borzas kobakjában. Itt nem lesz nekem szállásom. De bezzeg nyakoncsipte az erőskezü, szurósszemü. — Hóhó, pajtikám. Nem addig van az. Neked ide be kell jönni, meg kell nézned a fagyottszivüt. — Jujuj, inkább ne... Kapta, fogta, beló­ditotta, föl a lépcsőn, i süppedő, puha sző­nyegeken át, a vakító világosságban, egye­nesen egy aranyból vert ajtón keresztül így félig homályo­san, nagy-nagy te­rembe lódította és otthagyta. Jancsi lassan nyi­­:otta föl a szemét és reszketve nézett kö­rül. Szemben vele egy íürafaragványos, ma­gas trónus állott, le­takarva hosszufürtös, medvebőrrel, A leg­­fölső lépcsőn ült ösz­­szegörnyedve egy le­­pittyedt szájú, min­den tagjában reszke­tős koronás király. Látszott, hogy nehéz neki a vérszin-bár­­scnyból készült pa­lástja. A palástba egészen nyakig volt takarva, csak éppen a szive helyén volt kivágva minden ruhája. Csudálatos dolog. A vérvörös redők közül kiszürkéllett egy szivalaku jégdarab. A jégdarab vonaglott, rengett, kinlódott, jaj, de szomorú látvány volt a rengeteg gazdaság közt ez a vergődő szív. “No ilyet se láttam még,” — gondolta magában Jancsi. — Ez lenne a király. Hisz akkor már inkább vagyok Jancsi. Nem félt egy picurkát sem. Szépen kö­zelebb ment egyre közelebb hozzá és mi­(Folytatás a 15-ik oldalon.) Hogyan tanítják az iskolás gyermekeket a fogkefe helyes használatára. — 14 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom