Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
A éjjeli bíróság, mint inkvizíció. ÁRTATLAN NŐKET ÍTÉL EL A NEW YORKI ÉJJELI BÍRÓSÁG AZON ÜRÜGGYEL, HOGY PROSTITUÁLTAK. — FELHÁBORÍTÓ ADATOKAT GYŰJTÖTT ÖSSZE FRANK HARRIS, A KIVÁLÓ AMERIKAI ÚJSÁGÍRÓ ÉS LAPSZERKESZTŐ. FRANK HARRIS, az ismert angol lapszerkesztő, aki pár évvel ezelőtt jött New Yorkba s jelenleg Amerika legradikálisabb folyóiratának, a “Pearson’s Magazine”-nek szerkesztője, erélyes harcot kezdett a new yorki “Nigth Court”-ok, éjjeli bíróságok ellen. Személyesen végiglátogatta ezeket a bíróságokat és az azokban elintézésére került ügyeket behatóan tanulmányozta. Megfigyelései közben borzalmas tényekre bukkant, olyan kegyetlen gonoszságokra, amelyek egyenesen arculcsapják az igazságszolgáltatást. Felháborodással irta meg tapasztalatait, amely írások címéül ezt a találó szót használja: “Amerikai inkvizíció”. És a tények, amelyeket felderített feljogosítják öt, hogy ezt a címet használhassa. Cikkét egy esettel vezeti be, amelyet egy munkástól hallott. A munkás neve: John Silver. Bevándorló, aki pár évvel ezelőtt jött ide Belgiumból. Silver tulajdonképen hollandiai, 30 éves, nős. íme itt adjuk Silver elbeszélését, amint azt Frank Harris-nak szószerint elmondta: — “Április közepén ért a szerencsétlenség. Akkor a haskelli munició gyárban dolgoztam. Egy ottani étterembe jártam étkezni, lakni pedig New Yorkban egy bútorozott lakásban laktam feleségemmel együtt a West 21-ik utcában. Nőm abban az időben más állapotban volt s azért egy takarítónőt fogadott segítségül. Egyik szombat délután, amikor a takarítónő éppen a szobát tisztogatta, látogatóba jött a feleségemhez egyik jó ismerősünk, egy Schumacher nevű 63 éves idős ember. A szobában nagyon meleg volt s nőm vékony házi pongyoláién ült otthon. Az asztalon néhány dollár feküdt, ami egy 10 dolláros bankjegy felváltott összegéből maradt. A pénzt a reggeli vásárlásból hozta vissza a feleségem. Egyszerre csak valaki hirtelen megkopogtatta az ajtót. Egy férfi szólalt meg, mondván, hogy ő utazó és a feleségemmt óhajt beszélni. Az asszony azt hitte, hogy én küldtem föl az ügynököt, kérte tehát, hogy üljön le, mert engem azonnal hazavár. Később, az idős házibarát eltávozott s a takarítónő is elment; az “utazó” pedig néhány percre kiment és két más férfivel jött vissza. Ezek azt mondották, hogy ők detektívek és letartóztatták a feleségemet. Az “utazó” kijelentette, hogy az a pénz, amely az asztalon hever, az övé, ő azt megjelölte s erkölcstelen célból adta nőmnek. Feleségem majd hogy el nem ájult. Nem1 értette meg, hogy mi történik vele. Amikor én a munkából hazajöttem, a szomszédokhoz futottam kérdezve, hol a feleségem? De senki sem tudta, hová lett. Végül a házmester felvilágosított, hogy letartóztatták, de hogy miért, azt ő "lsem tudta megmondani. Azt -tanácsolta, hogy menjek a rendőr-állomásra. Elmentem tehát a 21-ik utcai rendőr-állomásra, de ott sem tudtak felvilágosítást adni etíben az ügyben. Elmentem tehát a 31-ik utcai rendőrállomásra, de onnan visszaküldték a 21-ik utcai rendőrségre. Visszamentem s követeltem, hogy mondják meg, hol van a feleségem' Végre megmondták, hogy menjek a Jefferson Market-en levő Night Courtra. Ekkor már este 8 óra után volt. Futottam az éjjeli courtra s ott elmondották nekem, hogy a feleségemet mint prostituált személyt letartóztatták. Lármázni kezdtem, hogy ez rágalom, -szégyenletes hazugság, aljas eljárás; erre azt mondták, várjak s figyeljem meg a kihallgatást. — Éjjeli fél tizenegyig vártam. Ekkor bevezették a feleségemet olyan állapotban, hogy szavakban önteni én azt nem birom. Halottfehér volt és minden tagja-1— 2 —1 ban remegett. Nem volt képes beszélni. Hisztérikusan sírni kezdett s amikor szóltam hozzá s oda akartam rohanni, nem engedtek. — A biró mondott valamit, hogy mit, azt én nem hallottam. A körülettem állóktól kérdeztem, hogy mit mondott a biró, ezek felvilágositottak, h-ogy elrendelte*, miszerint nőmet vigyék vissza cellájába, mert nem tudott a kérdéseire felelni. És én tehetetlenül voltam kénytelen nézni, hogyan vonszolják ki szegény feleségemet. Ez történt szombat éjjel. Hazamentem s úgy éreztem, hogy megőrülök. — Micsoda ország ez! — gondolkoztam, ha az embert elhurcolják a lakásából, elzárják minden indok nélkül? Hisz ez Oroszországnál is rosszabb! — Hétfőn este aztán újra elővezették a feleségemet. Én is ott voltam az éjjeli bíróságon s azt hit-tem, most már vége lesz a dolognak. De nem igy történt. Ugyanez a biró újra visszaküldte nőmet a cellába. Miért? — azt most sem tudtam! Ékkor hozzám jött egy nő-ügyvéd, bizonyos Miss Amna Moskovitz, aki szegény nőket jogi tanáccsal lát el az éjjeli bíróságon. Kikérdezett az ügy felől s megkérdezte, hogy ki volt az a bizonyos idős ember, aki szombaton nőmnél látogatást tett s én elmondtam, hogy az i bizonyos nekem személyes jóbarátom. Erre azt tanácsolta, hogy hozzam el ide a bíróságra. Elhoztam. Elhoztam a háziorvosunkat, aki nőmet kezelte s mint tisztességes embereket ismert bennünket. Ez a két férfi aztán kedden, amikor ez az ügy újra sorra került, tanúskodott nőm mellett. — Ez azonban nem segített. A biró kijelentette, hogy nőm bűnös. Csütörtökön aztán kibocsátották a feleségemet három havi “probation”-ra. Vagyis úgy, hogy három hónapig, v '■ 'nt eg'" * el kot-
