Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
lett jönnöm a courtra nőmmel együtt s ott egy bizonyos Miss Smith-nél jelentkezni, aki a bíróságon hivatalnok. — Megkértem aztán a feleségemet, hogy mondjon el nekem mindent, de nem volt mit elmondania, mert amit a detektívek a bíróságon állítottak .róla — aljas hazugság volt. — A dolog nagyon megviselte a telese/' gémét. Folyton sirt, beteg lett s az orvos azt tanácsolta, hogy küldjem el a countryba. Minden alkalommal, amikor ahoz a bizonyos Miss Smith-hez kellett utaznunk a bíróságra, rosszabb lett a feleségem állapota. Végre is abodált s olyan súlyos volt az állapota, hogy kórházba kellett mennie. Három napig élet-halál közt lebegett s ekkor, a betegágya mellett, elhatároztam, hogy addig nem nyugszom, mig igazságot nem kapok. A nő-ügyvéd. Miss Moskowitz, azt ajánlotta, hogy menjek a főkapitányságra a rendőrfőnökhöz. El is mentem, s beszéltem is vele. Barátságosan meghallgatott, úgy látszott, hogy rokonszenvez velem, de kijelentette, hogy: “mi kénytelenek vagyunk rendőreink és detektivjeink szavait elhinni.” — Erre én elkeseredetten felkiáltottam: “Hiszen tönkretették a feleségemet! Beteggé tették! Mit tesznek most ez ellen?” — “Semmit sem tehetünk” — felelte a rendőrfőnök. — Erre az ügyvédnő azt tanácsolta, hogy fnenjek el a 45-ik utcába s ott adjam elő panaszomat egy jótékonysági bizottságnak. Elmentem. De ezek sem tettek semmit a dologban. Aztán a Legal Aid Society-hez fordultam. Odamentem s két óra hosszat vártam, amig meghallgattak; aztán azt válaszolták, hogy már késő van, már nem tehetnek a letárgyalt ügyben semmit. Ezután elmentem a német lapokhoz, itt azt felelték, hogy ilyen esetekről már többször hallottak, de tenni nem voltak hajlandók semmit. Végül Miss Moscowitz elküldött a Pearson’s Magazine-hez, hátha itt tesznek valamit az érdekemben. Erre Frank Harris, a folyóirat szerkesztője elment a Night Courtra, és tárgyalni kezdett Miss Smith-tel, azzal a nővel, akinél a Silver-házaspárnak hetenként jelentkeznie kellett. Arra a kérdésre, hogy meg van-e győződve Mrs. Silver ártatlanságáról, — azt felelte, hogy: — “Nincs semmi kétségem aziránt, hogy az a nő bűnös, mert hiszen ő maga beismerte azt”! — “Bűnös!” — kiáltotta Mr. Harris, egy nő, aki áldott állapotban van, bűnösnek fogja magát vallani abban, hogy akkor, amikor minden percben hazavárja munkából jövő férjét, más valakit, esetleg egy koros, öreg embert fogadott a lakásán? Ön elhiszi ezt? — “Nem vagyok tökéletesen biztos a dologban, de majdnem abszolúte elhiszem” — szólt Miss Smith. Frank Harris sokáig vitatkozott a bíróságon s igazságot követelt a meghurcolt asszonynak, de a birósági megbízott csak mosolygott s azt felelte, hogy a detektívek olyan emberek, akiknek szavaiban nem kételkedik. Mr. Harris ekkor az ügyvédnőért küldött, aki a szerencsétlen Mrs. Silvert védte. Ez az orosz származású fiatal ügyvédleány aztán elmondta Frank Harrisnak azokat a borzalmakat, amelyeket az éjjeli bíróságon estéről-estére tapasztalt. — “Három óra hosszat hallgattam az idegrázó elbszéléseket — irja Harris, s mondhatom egyik túltett a másikon aljasságban. Csak még egyet akarok ide iktatni: — Egy bizonyos Mrs. Colemant letartóztattak azzal az indokolással, hogy erkölcstelen házat tart fenn. Massage Pariort tartott fenn s két nőt, akik segitettek neki,, alkalmazott. Úgy a tulajonosnőt, mint a két nő-segédet elitélték s Mrs. Colemant 4 havi börtönre, a két lányt pedig 3 évi javítóintézetre marasztalták el. Az elitéltek felebbeztek és igy visszahozták őket a Tombs-ba, de szabadonbocsátani még biztosíték mellett sem akarták őket, noha betörőket, tolvajokat igenis kiszoktak bocsátani bail mellett. Az éjjeli biróságra került szerencsétlenekkel szemben nem alkalmazzák az igazságot. Ez a Coleman-féle eset a következő okoknál fogva vált fontossá: — Orvosok megvizsgálták a bűnösnek mondott két leányt s azt találták, hogy ártatlanok. Ezt a bíróságon eskü alatt vallották is. Mindamellett elitélték prostitúció miatt a két manikűr-leányt. A biró erős keresztkérdések alá vette az orvosokat,, a legbizalmasabb dolgokat kérdezte tőlük s végül kijelentette, hogy jobban hisz a detektiveknek, mint a két orvosnak. Az ilyen esetek nem kivételek az éjjeli bíróságon. Megtörtént — beszélte Miss Moskiwitz — egy alkalommal egy Miss Delora nevű leányt zártak el prostitúció miatt, holott orvosok eskü alatt vallották, hogy ártatlan. Elitélték szegény leányt, mint prostituáltat, holott talán soha férfivel nem volt dolga.”... * Még a Reformatoryk-ról, a javítóintézetekről emlékszik meg a Pearson’s Magazine. Ezek a javitók teljesen értékteleneknek bizonyultak. Még senkit meg nem javítottak és haszontalanok. Úgyszintén a Night Court-ok is költségesek és értéktelenek, mert eltérnek eredeti feladatuktól, amely abban állt, hogy ahol azonnali ■segély vált szükségessé, ott azt alkalmazzák, de nem áll az éjjeli biróságok feladata abból, hogy a börtönöket töltsék meg; amikor minden 10 elitéit közül újra az előbbeni rossz útra tér 9, akkor világos, hogy a Night Court intézménye fölöslegessé vált, nem vált be. Aztán minden közönséges biróságnál lehet biztosíték — 3 — mellett szabadlábra helyezni a vádlottat, az éjjeli courtokon ezt nem lehet tenni. Még megjárná, ha az egész városban egy Night Court volna, amelyben minden ügy azonnal elintézés alá kerül, de az mégis borzasztó, hogy egy gyanusitott egyént, mint az emlitett Mrs. Silvert, szombiattóPcsütförtőkig tartanak elzárva,1 megkinozzák és tönkreteszik anélkül, hogy utóbb elégtételt lehetne szolgálni neki a meghurcolásért. A spicli- és detektiv-rendszer pedig egyenesen utálatos és emlékeztet a Mária Terézia-korabeli “erkölcsi rendőrségre”, amely a tévedések és kellemetlenségek végtelen láncolatát szülte. Polgári ruhás egyéneknek olyan hatalmat adni, mint az erkölcs-rendőrségnek azt jelenti, hogy a tényleges szabadság az ilyen országban csak illúzió. Ebben a tekintetben a szabad Amerika egy rangfokozatba kerül Oroszországgal, ahol a torturás igazságszolgáltatás járja. (É.) A CIPŐ TÖRTÉNETE. A formás topánkát már az ó-kor gavallérjai is kedvelték. Psammetich egyiptomi királyról följegyezték, hogy csak azért vette el a trák Rodopét, mert nagyon csinos kis cipellője volt. A kínaiakról tudjuk, hogy már a mesés őskorban igyekeztek a lábukat cipővel formásra idomítani. Szomszédaik, az indusok, még a cipőviselést is kasztok szerint osztályozták. A közönséges nép csak facipöt hordhatott, az előkelő világ börcipöt s annál magasabb sarkút, minél nagyobb volt a rangja. Az egyiptomiak a cipőt papiruszból készítették, tehát abból a növényből, amelyből a papirt gyártották. A zsidók már nagyobb fényűzést tanúsítottak. Fa-, vászon- vagy börsaruja minden embernek volt; sőt ünnepnapra drága szövetből készült arcképét a sarukra illesztették. A saruviselésben a rómaiak is kitüntették a rangfokozatot. Magassarka, biborpiros sarut csak a konzul és más előkelő tisztviselő viselhetett. A saru elején négy szalaggal megerősitett félhold volt a patríciusok jelvénye. Egy szalagos egyszerű fekete saru illette meg a plebejust, mig rabszolga csak félsarut hordhatott. A cipő formája a 12. században változott meg, amikor Henrik anjoui gróf idomtalan lábának eltakarására hosszú, csónak-alakú cipőt csináltatott, amelyet a cipő orránál vékony aranylánccal kötött össze. A divat gyorsan terjedt, mit végre a kacsacsőrű, rövidorru cipő kiszorított, hogy azután háromszögalaku legyen. Párisnak a 18. században közmondásos rossz kövezete volt. Alig lehetett rajta járni az amúgy sem kényelmes cipőben. Akkor találta föl valaki, hogy a'cipőt vastag parafa-réteggel talpalja. Ez rugalmassá tette á járást. Az uj divat hamarosan egész Európában elterjedt s a hölgyek magassarku cipőjének eredete arra a korra vezethető vissza. WM wM
