Előre - képes folyóirat, 1917. január-július (2. évfolyam, 1-22. szám)
1917-02-04 / 5. szám
SCHNITZLER ARTHUR. Fordította: BÍRÓ LAJOS. ANATOL: Igaz, igaz, te ott voltál. Általában nagytömeg ember volt ott. Jókedvük volt, pezsgőt ittak, tósztokat mondtak... MAX: Én is... a te boldogságodra! ANATOL: Igen, te is... az én boldogságomra (megszorítja a kezét.) Köszönöm. MAX: Már tegnap megköszönted. ANATOL: Hát igen, éjfélig vígan voltak... MAX: Tudom. ANATOL: Egy percig úgy éreztem, mintha boldog volnék. MAX: A negyedik pohár pezsgő után. ANATOL (szomorúan): Nem <— csak a hatodik után... bizony ez szomorú dolog, én én alig tudom megérteni. MAX: Erről már eleget beszéltünk. ANATOL: Ott volt az a fiatalember is, akiről bizonyosan tudom, hogy a menyasszonyom fiatalkori szerelme volt. MAX: Igen, a kis Ralmen. ANATOL: Igen — gondolom valami poétaféle. Azok közül való, akiken meglátszik, hogy sok női szívben az elsők, de egyikben sem az utolsók. MAX: Jobban tennéd, ha áttérnél végre a tárgyra. ANATOL: Ez a fiú voltaképen egészen közömbös volt nekem, tulajdonképen mosolyogtam rajta. .Éjféltájban szétoszlott a társaság. A menyasszonyomtól egy csókkal búcsúztam, ő is megcsókolt... de hidegen... Mikor leballagtam a lépcsőn, dideregtem. MAX: Ahá... ANATOL: A kapu előtt még néhányan gratuláltak nekem. Eduárd bácsi be volt csipve, és megölelt... Egy doktor juris rágyújtott valami diáknótára. Az ő első szerelme pedig, — tudod, a poétát gondolom, — felhajtott gallérral eltűnt egy mellékutcában. Ez az egyik ember ugratott engem. Hogy az éjszaka hátralevő részét biztosan a szerelmesem ablaka alatt sétálva töltöttem. Én erre gúnyosan mosolyogtam... Havazni kezdett. Az emberek lassanként szétszóródtak... és én ott álltam egyedül... MAX (sajnálkozva). ANATOL (melegen): Igen, ott álltam egyedül az utcán — a hideg téli éjszakában és nagy hópelyhek szállingóztak körülöttem. A helyzet hogy úgy mondjam — borzalmas volt. MAX: Kérlek — mondd ki már végre, hogy hová mentél? ANATOL (fenséggel): El kellett mennem-------az álarcos bálba 1 MAX: Ah! ANATOL: Csodálkozol, mi — ? MAX: Na, a többit most már el tudom képzelni. ANATOL: Még ne, barátom — amint ott álltam a hideg téli éjszakában... MAX : Dideregve... 1 ANATOL: Borzongva! Akkor egyszerre kegyetlen fájdalom fogott el arra a gondolatra, hogy ezentúl már nem leszek szabad ember, és hogy bolond és édes legényéletemnek búcsút kell mondanom örökre! Ez az utolsó éjszakád — mondtam magamnak, — amikor senki sem kérdi tőled, ha haza érsz, hogy hol voltál? Az utolsó éjszakája a szabadságnak, a kalandozásnak... és talán a szerelemnek! MAX: Oh! ANATOL: Egyszerre csak ott voltam a bálban a tolongás közepett. Selyem- és atlaszruhák sustorogtak, szemek csillogtak, maszkok integettek fehér, ragyogó váltak illatoztak körülöttem —- ott lihegett és viharzott körülöttem az egész farsang. Én belevetettem magam ebbe a forgatagba, kitártam a zajlásának a lelkemet. Be kellett a levegőjét szinom, meg kellett benne fürödnöm! MAX: Térjünk a tárgyra... Nem érünk rá. ANATOL: így sodródtam a tömeg között és amint előbb a fejem lett mámoros, most mámoros lett a lelkem azoktól az illatoktól, amelyek körüllengtek. Úgy áradt rám minden, mint soha azelőtt. Nekem, igen nekem, külön az én számomra rendezett bucsuünnepet a farsang. MAX Türelmetlenül várom a harmadik mámort...! ANATOL: Megjött az is... A szív mámora...! MAX: Az érzékeké! ANATOL: Nem, a szívé...! Na igen, hát legyen az érzékeké... Emlékszel Katalinra...? MAX (hangosan): Oh, ■ Katalinra... ANATOL: Pszt..._ MAX (a hálószobaajtóra mutat): Ah... hát ő az? ANATOL: Nem — épen nem ő az. De ő is ott volt — azután ott volt egy elragadó barna asszony, akinek a nevét nem mondom meg... azután a Tivadar kis szőke Lizzieje, de Tivadar nélkül — és így tovább. Én megismertem mindet az álarc alatt is, a hangjukról, a járásukról, egy mozdulatról. Hanem különös. .. Épen egyet nem ismertem meg mindjárt. Vagy én követtem őt, vagy ő engem. Az alakja olyan ismerős volt. ,És mindig újra meg újra összetalálkoztunk. A szőkőkutnál, a biiffében, a proszcenium-páholy mellett... mindig újra! Végre karonfogtam és akkor aztán tudtam, hogy ki! (A hálószobaajtóra mutat) ő volt. MAX: Régi ismerős? ANATOL: De öregem, hát nem találod el? Hiszen azt is tudod, mit mondtam neki most hat hete, mikor eljegyeztem magam... a régi mesét. Most elutazom, de nemsokára visszajövök, örökké szeretni foglak. MAX: Ilona...?! ANATOL: Pszt!... MAX: Nem Hona...? ANATOL: De igen — de épen azért halkabban! — Hát itt vagy újra, — súgja a fülembe. Igen — feleltem én villámgyorsan. Mikor jöttél meg? — Ma este. — Miért nem Írtál? — Nem volt posta. — Hogyan lehet az? Hol voltál? — Egy kellemetlen faluban. — És most?... — Szerencsésen visszajöttem, boldog vagyok, hü voltam hozzád. — Én is. — Én is — boldogság, pezsgő és megint boldogság. — (Folytatás.) — 11 —
